Szeminárium és bibliakritika:
Elzász Bernát és a Rabbiképző Teológiai Egylete
az Egyenlőség hasábjain

Digitális melléklet

Biró Tamás

 

In: Babits Antal (ed.): Papírhíd, az egyetemes kultúra szolgálatában. Scheiber Sándor születésének 100. évfordulójára. Logos Kiadó, 2013, pp. 211–258.

A cikk letötése.

Kiegészítő megjegyzések a tanulmánnyal kapcsolatban.

Ezeken az oldalakon a „Szeminárium és bibliakritika” c. tanulmánnyal kapcsolatos források és egyéb kiegészítések találhatók. Az oldalak várhatóan a tanulmány megjelenését követően is frissülni fognak.

Például bizonyos forrásokat nem tudtam a tanulmánykötet megjelenéséig megtekinteni, vagy ismertetésük szétfeszítette volna a cikk kereteit. Így az alábbiakban további forrásokat, érdekességeket, megjegyzéseket gyűjtök össze.

Egy másik oldalon a tanulmányban említett hivatkozásokból számos letölthető.



  1. A tanulmány írása idején a Historical Jewish Press adatbázisában csak 1905-ig volt kereshető az Egyenlőség. Így tanulmányom és annak függeléke erre az időszakra összpontosít. További kutatás tárgya lehet a későbbi lapszámok áttekintése Elzász Bernát, valamint a Teológiai Egylet története szempontjából.



  2. Kohlbach Bertalan a Magyar Zsidó Szemle 49. évfolyamában (pp. 6–23, 1932) jelentet meg egy tanulmányt anyai nagyapjáról, Rabbi Bér Nicolauról. A 18. lábjegyzet (p. 19) nagybátyjáról, Elzász Bernát édesapjáról, Elzász Manóról tartalmaz értékes információkat. A cikk nyitómondatai azonban azokra a dilemmákra utalnak – a rabbipályát választó fiatal Kohlbach belső konfliktusaira az elvei és a hite által megkövetelt formák között –, amelyekről a tanulmányom is szól:

    Beh sokat álltam nagyatyám képe előtt és eltünődtem, méltó vagyok-e arra, hogy a nevét viseljem, hogy ugyanazon a pályán működhessem mint ő. Ha eljöttek hozzám hiveim sáalóth-tal, az ő elvét követtem, elveimet a gyakorlatba soha át nem vittem, hitem formáit a salseleth hak-kabbalah, a hagyomány láncában láncszemként betartottam; […] [kiemelés tőlem – B.T.]



  3. 1891-ben, a Magyar-Zsidó Szemle három számában megjelent „Landsbergi levél” című írásában, Elzász Bernát (immár „Dr. Elsass Bernát” vagy „Dr. Elsáss Bernát” aláírással) megosztja első németországi élményeit a magyar közönséggel.
     
    Az első levél beszámol a landsbergi zsidó hitközségről, szokásaikról, a rabbi szerepéről, a demográfiai és szociológiai viszonyokról, a vegyesházasságokról és a hitoktatás szerkezetéről. Elzász a második levelet a Deutsch-Isr. Gemeindebund bemutatásának szánja, amely „mellett igazán sivárnak tetszik hazánk községeinek egy szervezetlensége és fájdalmas érzés fog el, ha hazánk szomorú viszonyaira gondolok” – írja (p. 337). A harmadik levél a német rabbiegyesületek szervezetét és működését ismerteti, „azon reményben, hogy a magyar kartársak, buzdulva a német kollegák példáján, megteremtik a magyar rabbiegyesületet. Hazánk zsidóságának zilált viszonyai mellett kétszeresen égető szükség, hogy a kartársak egyesülve, a terjedő vallásos közömbösséggel szemben a kellő intézkedésekről tanácskozzanak és azoknak kiviteléről gondoskodjanak” (p. 440). Majd hozzáteszi (p. 444): „[…] az [németországi] egylet a közös feladatoktól és czéloktól eltekintve, a tagtársak közti szolidaritást emeli, és a mi nem kicsinylendő momentum, személyes érintkezésre ad alkalmat, mi által bensőbb kollegiális viszony fejlődhetik. Különösen e tekintetből kivánatos volna hazánkban ily egylet alakulása, a hol, sajnos, a rabbik között meglehetős rideg viszony uralkodik. Hogy miért… De hagyjuk a személyes érdekeket szunyadozni – nincs-e annyi meg annyi közös kérdés, a mely hazánk modern müveltségü papjait egyesítené tisztán a közügy érdekében?” [kiemelés az eredetiben].
     
    A levelek sok további pontján is érezhető, ha nem is mindig ennyire explicit formában, a külföldön élő magyaroknál oly gyakori „bezzeg itt mennyivel jobb”-életérzés és az „itteni tapasztalataim alapján én megmondom nektek, hogyan kellene otthon csinálni”-felfogás. A magyarsághoz és a magyar zsidósághoz való viszonyáról így ír (p. 224): „[…] habár nehezemre esett hogy egyszersmind magyar voltomat is felkellett adnom. De azért remélem, nem zárnak ki körükből, nem tagadnak el és nem fordulnak el tőlem magyar hitrokonaim […] azon leszek, hogy többször érintkezzem ez úton magyar hitsorsosaimmal is, a kik számára itt szerzett tapasztalataim itt-ott talán hasznos útmutatásul szolgálhatnak.”
     
    Az első levél elején azonban elkerülhetetlen a keserű személyes élmények felhánytorgatása. Az, hogy a megbántott ember kiadhassa magából: nem kellettem nektek, de bezzeg kellettem a külföldieknek, ahol jobb az életem. Tanulmányom olvasói az alábbi sorokban felismerhetik az 1889-es eseményekre való utalást (p. 224):

    Talán tanulságos azon tény, hogy míg egy hazai hitközségben, a melynek rabbi-székére jelölve voltam, hirlapi agitácziót kezdtek ellenem csak azért, mert magyar kiejtésem nem aranytiszta és érezhető volt rajta, hogy a magyar felföldön ringatták bölcsőmet, addig az itteni közönség nem ütközött meg német kiejtésem teljesen idegenes hangzásán, jeléűl annak, hogy sokkal toleránsabb, mint hazánk zsidóságának még műveltebb tagjai is. Azt meg kell hagyni a német zsidóságnak, hogy sokkal műveltebb, sokkal szabadelvűbb a vallási gyakorlatban és toleránsabb nézeteiben, úgy hogy, mi tűrés-tagadás benne, nincs okom fájlalni, hogy a türelmetlenség elől szabadulnom sikerűlt […]



  4. Blau Lajos, a Rabbiképző későbbi rektora, a pozsonyi jesivából 1879-ben, tizennyolc évesen érkezik a Szemináriumba. A világi műveltségében ekkor még meglevő hiányosságokat pótlandó, az alsó tanfolyamot is el kell végeznie. (Tanárai később elengednek neki egy-egy évet mind az alsó, mind a felső tanfolyamból.) Itt Kecskeméti, Kohlbach és Elzász évfolyamtársa lesz. Löwinger Sámuel (1904–1980) is közösen említi a három barátot:

    [Blau Lajos k]orán kiválik tanulótársai közül, pedig osztálytársai: Kecskeméti Lipót, Kohlbach Bertalan és Elsass Bernát. A szellemiekben vetélkedő négy kiválóságot egész életre szóló, meghitt barátság fűzte egybe.
    (Lőwinger Sámuel: Dr. Blau Lajos élete és irodalmi munkássága. IMIT Évkönyv, Budapest, 1936. Reprint in Blau Lajos: Zsidók és a világkultúra, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999, p. 10. [Köszönet Oláh Jánosnak a pontos hivatkozásért.] NB: A Blau-emlékkönyvben 1938-ban megjelent héber nyelvű változatból éppen ez a két mondat hiányzik. Vajon miért?)
     
    Szeretném megtudni, milyen „vetélkedésre” utal itt Lőwinger. Valószínű, hogy Kohlbach (legalább részben) Blaura gondol, amikor azt írja: „mi, a nem jesivá-fészek hagyói, vallásosak voltunk, megmutatni akartuk, hogy vagyunk oly jámborok mi, az orthodoxia kiátkozottjai, mint a legvallásosabb paksi vagy pozsonyi báchur” (ld. a tanulmányom 249. oldalán).



  5. Oláh János „A szentírástudomány (biblikum) oktatása az Országos Rabbiképző Intézet első 50 évében” (Gerundium Egyetemtörténeti Közlemények MMXI vol. II.: (1-2), 2012, pp. 108-124.) című tanulmánya számos értékes adattal egészíti ki a tanulmányomat. Részletesen bemutatja a szeminárium előtörténetét, majd oktatónként felsorolja a bibliatudományi vonatkozású tárgyakat a Rabbiképző első ötven évében, végül felsorolja az 1883 és 1944 között írt és elfogadott, bibliai vonatkozású doktori disszertációkat. A „szentírástudomány (biblikum)” kifejezés itt tágan értelmezendő, abba beletartozik a midrásirodalom és a középkori kommentárirodalom is, a Rabbiképző három professzora közötti hagyományos szakterület-felosztásnak megfelelően.
     
    Sajnálatos azonban, hogy nem tudhatunk meg többet az egyes tantárgyak és doktori munkák tartalmáról és szemléletéről. Tanulmányomban idézem Szabolcsi Miksát és Guttmann Mihályt is, akik – több évtized eltéréssel – egyaránt állítják, hogy a Rabbiképzőben oktatnak bibliakritikát, de a bibliakritikára Oláh János nem tér ki. Nem tudhatjuk meg, hogy milyen hangsúllyal és milyen felhanggal szerepelt a tananyagban, és a kortárs bibliatudomány mely szerzőivel ismerkedtek meg tanulmányaik során a rabbijelöltek. Olvasóimban felmerühet például a kérdés: Elzász Bernát vajon Bacher Vilmos Énekek éneke-óráján találkozott Heinrich Graetz munkájával? Ha igen, akkor vajon Bacher milyen kommentárt fűzött ehhez a könyvhöz? Szabolcsi Miksa szerint Bloch Mózes Elzász Bernát „rabbijelölt eljárását szigoruan elitéli”. Schweitzer József 123 évvel később úgy nyilatkozott, hogy a Rabbiképzőben a bibliakritikáról, mint a nem-zsidók tudományáról tanulnak. Mind Bloch, mind Schweitzer a széles nyilvánosság számára nyilatkozott, tartva a konzervatív kritikától. Vajon a Rabbiképző falai között, például Bacher óráján, mi hangzott el Graetz munkájáról? Szavakkal, hangsúlyaikkal, magatartásukkal vajon a tanárok bátorították tanítványaikat arra, hogy magukévá tegyék a bibliakritika állításait, vagy elhatárolódtak azon véleményektől, amelyek létét tényszerűen közölték? Függetlenül attól, hogy saját tudományos munkáiban miként viszonyul a bibliakritikához, lehetséges, hogy konzervatívabb szemléletet akart átadni egy-egy oktató a jövő rabbinemzedékének? Vagy a tanárok nem foglaltak explicite állást, a rabbijelöltekre bízva saját világnézetük kialakítását? Ziegler Ignác tanulmányomban idézett visszaemlékezése ez utóbbit valószínűsíti.
     
    Fontos jövőbeli kutatási téma az Oláh János által felsorolt disszertációk tudománytörténeti helyének és értékének objektív meghatározása. Vajon a Rabbiképző felkészítette jobb diákjait arra, hogy a kortárs bibliatudomány fősodrába illeszkedő műveket alkossanak? Vajon a Rabbiképző tanítványai hozzájárultak a nemzetközi szakmai diskurzushoz? A huszadik század első felében a bibliatudomány fősodra még leginkább protestáns teológiákhoz kötődött, és Oláh János tanulmányának függeléke arról tanúskodik, hogy egy zsidó intézmény a szűken vett bibliatudományhoz kevésbé tudott hozzájárulni. A disszertációk és a Rabbiképző tanárainak felsorolt munkái, túlnyomó többségben, fordításokról, midrásokról és kommentárokról szólnak, valamint motívumtörténetet dolgoznak fel tág (például ókori keleti vagy iszlám) kontextusban. Így Oláh János tanulmányának függeléke, úgy tűnik, alátámasztja azt, amit tanulmányomban a neológiának a bibliatudományhoz fűzött „sesquiveritas” viszonyáról írtam: a lelkiismereti konfliktusok elkerülésének egyik eszköze a teológiailag kevésbé kényes kutatási területek választása volt. Még az ókori keleti párhuzamok feltárása sem igényli annak explicit kinyilvánítását, hogy nem fogadja el a szerző a Tóra Szinaj-hegyi eredetét. Implicite pedig mind a szerző, mind az olvasó azt gondol, amit akar. Állításom valódi igazolásához azonban a felsorolt művek alapos objektív értékelésére lesz szükség.
     
    Oláh János cikkében találunk még egy finom utalást a Rabbiképző Janus-arcú viszonyára a bibliakritikához. A tanulmányomban „sesquiveritas világképnek” nevezett hozzáállás egyrészt a hagyományos, a kinyilatkoztatást elfogadó felfogást kommunikálja, másrészt azonban óvatosan ajtót nyit a tudományos-kritikai módszernek is. Az utóbbival való azonosulást azonban nem vállalja fel egyértelműen, és csak a figyelmes, a bibliakritikát ismerő olvasó veszi észre a finom utalásokat. Oláh (p. 118) idézi Heller Bernátot, aki idézi Bacher Vilmost, és ez a mondat jól illusztrálja az említett aszimmetrikus kettősséget:

    […] vallásunknak ezen régi szellemi vezérei még most is vezethetnek és megerősíthetnek abban a hitben, hogy a Szentírás vallásos tartalma isteni eredetű, de annak is a megismerésében, hogy a Szentírás magyarázatában a bíráló észnek mértékét kell alkalmazni.
    Ebben a mondatban, amelyben Bacher a régi korok rabbijaira történő hivatkozással legitimálja, kaserolja véleményét, a „bíráló ész mértéke” alatt mindenki olyan típusú bibliatudományra, bibliakritikára gondolhat, amilyennel ő azonosulni tud. Vagy olyanra, amelyről előfeltevései alapján szeretne Bachernél olvasni. Bacher azonban nem engedi meg, hogy ortodox kritikusai támadási felületre leljenek a szavaiban, míg a modern tudomány képviselői beleolvashatják mondatába a kritikai szemlélet iránti nyitottságot.
     
    Oláh János a bibliatudomány „tanításának hatékonyságát és magas színvonalát” azzal a ténnyel támasztja alá (p. 118), hogy az 1883 és 1944 között rabbijelöltek által írt és a Bölcsészettudományi Kar által elfogadott 274 doktori disszertációból 120 köthető a bibliatudományhoz. Hogy ez magas vagy alacsony arány (tekintve, hogy a bibliatudomány volt a szeminaristák egyik fő tananyaga), azt nem tudhatom. De ne felejtsük el, hogy a „szentírástudomány (biblikum)” kifejezés tág értelmezése miatt a felsorolásban megtalálható számos olyan filozófiai, történeti, nyelvészeti, ókortudományi, régészeti, néprajzi, irodalmi és halákhikus témájú munka is, amelyek csak áttételesen kapcsolódnak a Bibliához. Továbbá, mivel hatalmas különbség lehet két doktori disszertáció tudományos értéke között, ezért magából a bibliatudományi disszertációk nagy számából nem lehet következtetni ezek színvonalára.
     
    A bibliatudományi disszertációk (állítólagosan) magas aránya természetesen a rabbiképzősök érdeklődési körét tükrözi. Arra utal, hogy a Rabbiképző – ellentétben a jesivákkal – a Biblia és kommentárjai oktatására nagyobb hangsúlyt fektetett, mint a Talmud és a halákhikus irodalom oktatására. Véleményem szerint a bibliatudományi disszertációk magas aránya azzal áll összefüggésben, hogy a jesivaháttérrel nem rendelkező rabbijelöltek talmudi és halákhikus ismeretei gyakran elmaradtak a bibliaismeretükhöz képest (lásd Szabolcsi Miksa kritikai megjegyzését a A „haladó” vidék c. cikkében, amelyet idézek a tanulmányomban). Azok, akiket mindenekelőtt arra készítettek fel, hogy neológ hitközségekben prédikáljanak, sokkal járatosabbak voltak a Biblia héber szövegében, mint az arámi nyelvű Talmudban és a középkori halákhikus kódexekben. Egy kisebb midrásgyűjtemény, egy középkori héber vagy arab költő fennmaradt művei áttekinthetőbb és feldolgozhatóbb korpuszt alkotnak, mint a „Talmud tengere”. Oláh János megjegyzése tehát legfeljebb olyan formában igaz, hogy a bibliatudományi disszertációk magas aránya a talmudi tudományok relatíve gyengébb oktatási színvonalára utalhat.



  6. Szabolcsi Miksa 1890-ben írt, a tanulmányomban is idézett, A „haladó” vidék című sorozata erős kritikával illeti a Szemináriumból kikerült, hitközségnél elhelyezkedett rabbik első generációját. Véleménye szerint többségük túlságosan sokat ad fel a hagyományból a külvilágnak és a modernitásnak való megfelelés érdekében. A sorozat utolsó, ötödik része (1890. augusztus 22.) a Rabbiképző szerepével foglalkozik:

    Nem mondhatnók, hogy a minden áron való „reformálás” szükségét már a szemináriumban oltották volna a fiatal rabbik[b]a. Szemináriumunkban nem szabnak irányt a jövendő pap elé. Tökéletesen őrá bizzák, hogy leendő községét milyen elvek szerint vezesse, feladataiul miket tüzzön ki. Irány és elv egyáltalán idegen valami egyetlen zsidó főiskolánkban. Mindegyik tanár teljesiti kötelességét, tanit, és jól tanit, azt azonban egyik sem tekinti kötelességének, – a felvételi levélben ez nincs kialkudva, – hogy tekintettel a pályára, melyre a vezetése alatt álló növendékek készülnek, tekintve, hogy mindegyik ifju ember egy község vezetésére van hivatva, időről-időre arról a vallásos irányról is szóljon valamit, melyet zsidó papnak követnie kell, milyen elvek vezessék őt müködésében, miket kezdeményezzen és miktől tartózkodjék. A fiatal theologus maga szab magának „irányelveket” és ha ebben a munkájában tekintetbe veszi tanárai előadásait is, olyan rendkivüli mulatságos mixtum kompositum születik meg, mint aminőt egy nagyobb vidéki hitközség rabbijában megismernit tanultunk. Az illető az iskolában levetkőzteti a gyermekekeket, hogy megnézze, viselnek-e „cziczisz”-t, mig az apáknak azt regélgeti, hogy a Mózes tana bizony nem más, mint egy nagy hamisitás.
     
    És a jeles pap mind a két esetben a szemináriumban nyert tanokat követi. Az agg Bloch rabbi a Sulchan Aruch szabványait tradálta előtte, mig dr. Bacher tanár azt fejtegette előadásaiban, hogy Mózes parancsait kik szerezték századokkal Mózes halála után.
     
    Fiatal rabbijaink java részénél rendesen ugy történik az „irányelvek” megszabása, hogy vagy az egyik, vagy a másik tanár tanitásait teszi magáévá, de minthogy mindig elfogadhatóbb a tagadás, nagyobb részt a biblia kritika tanait adoptálják a magyar Izrael leendő vallásőrei, a mi Bloch rabbi álát dehomgy zavarja, hisz ő megtette kötelességét, előadásait hiven megtartotta.

    Szabolcsi, ha esetleg helyenként túlozva is, alátámasztja azt a feltételezést, hogy a Rabbiképző tanárai a tárgyi tudás (legyen az a Sulhan Arukh vagy a kortárs bibliatudomány ismerete) átadására szorítkoztak, és még a tananyaghoz kapcsolódó kérdésekben sem szolgáltak világnézeti útmutatással. Egy-egy tanár a saját személyiségével mutathatott példát, de ezek a példák nem voltak se nem egymással összeegyeztethetőek, se nem feltétlenül hasznosíthatóak a tudományos életet elhagyó, hitközségnél gyakorló rabbiként elhelyezkedő tanítványok számára. Szabolcsi ezen mondatai kiegészítik Ziegler és Kohlbach évtizedekkel később írt, tanulmányomban idézett visszaemlékezéseit.



  7. Dr. Elsass Bernát fényképe, Magyar Zsidó Levéltár (local).



  8. Elsass Bernát (sic) levele Goldziher Ignácnak, 1900. október 17-én: 1. oldal, 2-3. oldal, 4. oldal. Elzász úgy írja alá, mint „egykori tanítványa és hallgatója”.

    Kardos Albert levelei Goldziher Ignához a szentesi rabbiválasztással kapcsolatban: 1889. május 18. (1. oldal, 2-3. oldal, 4. oldal), jun. 20., jun. 27., valamint jul. 1.

    Forrás: Goldziher-levelezés az MTA Könyvtára Keleti Gyűjteménye digitális gyűjteményében.