Az északnyugati sémi nyelvek – ugariti, héber, arámi

Bíró Tamás

 

Eredetileg: Bíró Tamás és Bányai Viktória: 'Az északnyugati sémi nyelvek – ugariti, héber, arámi'. In: Zólyomi Gábor (szerk.): Ókori és keleti nyelvek és írások. Egyetemi jegyzet. Bölcsészkonzorcium. 2006. © Bölcsészkonzorcium. Alább az eredeti szöveg bővített változata.

Tartalomjegyzék:

Északnyugati sémi nyelvek
Ugariti
Kánaáni feliratok, a föníciai és a moabita nyelv
A betűírások története
A héber nyelv története
A héber nyelv szerkezetéről
A héber írás
Héber nyelvű példaszöveg
Arámi
Az ún. „zsidó nyelvek”
Szakirodalmi útmutatók

 

Az északnyugati sémi nyelvek

Az afro-ázsiai nyelvek közé tartozó sémi nyelvcsaládot hagyományosan keleti és nyugati ágra osztjuk. A keleti ág egyetlen ismert képviselője az akkád, míg a nyugati sémi nyelveket további alcsoportokra bonthatjuk. A délarab és etióp nyelveken, valamint az arabon kívül, itt találjuk az alábbiakban tárgyalandó északnyugati sémi nyelveket is. Utóbbiak két alcsoportra válnak szét: az arámi nyelvekre (vagy dialektusokra), valamint a kánaáni nyelvekre (héber, föníciai, moabita...).

Sémi nyelvek családfája
1. ábra: A legfontosabb sémi nyelvek (egyik lehetséges) leegyszerűsített családfája

Valójában a helyzet ennél komplikáltabb. A folyamatos elágazásokra épülő családfa-modell akkor működne, ha az egyszer különvált nyelvek többé nem kerülnének egymással kapcsolatba, amint ahogy a magyar nyelvre sem hatottak más finnugor nyelvek, miután azoktól elszakadt. Ezzel ellentétben, az arabot korai északnyugati sémi és délnyugati sémi hatás egyaránt érhette, miután már önálló nyelvvé vált, a besorolása nem egyértelmű: hozhatók érvek amellett, hogy az arab az északnyugati sémi nyelvekhez (arámi, héber) áll közelebb, de amellett is, hogy a délnyugati ággal (etióp és délarab nyelvek) rokon.

A családfa-modellel szemben, a nyelvek fejlődésének ezt a megközelítését hullámmodellnek nevezzük: a rokon nyelveket beszélő népek egymás mellett élnek, sok esetben egy dialektuskontinuumot hozva létre (a nyelvek földrajzilag folyamatosan „mennek át” egymásba, két szomszédos nyelv legközelebbi dialektusai kölcsönösen érthetőek). A szomszédos nyelvek hatnak egymásra, az egyik ponton kialakult újítás hullámszerűen terjed el. A központban lévő nyelvek nem azért hasonlítanak egymásra, mert közös őstől származnak, hanem mert átvették az újítást. Ugyanakkor a perifériákon lévő nyelvekhez esetleg nem jut el a változás hulláma, és ilyen esetben a két legtávolabbi nyelv tűnik egymáshoz leginkább hasonlónak – pedig csupán annyi történt, hogy ők őrizték meg az archaikus formákat. Néha szomszédos, eredetüket tekintve nem is (közeli) rokon nyelvek körében is elterjednek ilyen módon újítások: ilyen areális nyelvészeti jelenségre példa a baltikumi, valamint a balkáni nyelvek sok hasonló tulajdonsága.

Hasonlóképp, mint látni fogjuk, a Biblia utáni héberben jelentős az arámi hatás, a középkorban pedig arab befolyás érzékelhető. A héber esetében ezek a másodlagos kölcsönhatások könnyen nyomon követhetőek. Azokban az esetekben azonban, amelyekben a feltételezhető másodlagos kölcsönhatások még az írásbeliség megjelenése – az első dokumentált nyelvtörténeti korszak – előtt zajlottak le, már kevésbé.

 Egy másik csavart jelent az, hogy nem egy időben létezett nyelveket hasonlítunk össze. Így az északnyugati sémi nyelveket érdemes előbb kronológiailag kettéválasztani. Mint ahogy azt rövidesen tárgyalni fogjuk, az i. e. II. évezredből ismerjük az ugariti nyelvet, valamint néhány feliratot Kánaánból (Szíria-Palesztinából) és kánaáni glosszákat Egyiptomból (főleg Tell el-Amarnából), míg az i. e. I. évezredből a hébert, a moabitát, a föníciait, valamint az arámit. Ha nem tudnánk, hogy mely nyelvemlékek mely korból származnak, könnyen sorolhatnánk a hébert az arámival egy csoportba (hisz mindkettő jelzi a névszók határozottságát, a kauzatívusz ősi [š] képzője [h]-vá változik, és nem tartalmaznak névszói eseteket), de ez történetileg félrevezető. A Tell el-Amarna-i kánaáni glosszák nyelvezete egy sor olyan jellegzetességgel bír, amelyek azt bizonyítják, hogy a későbbi kánaáni nyelvek (például a bibliai héber) őse, de ahhoz legalábbis nagyon-nagyon közel áll. Vagyis bizonyos újítások a többi északnyugati sémi nyelvhez képest már az i. e. II. évezredben megjelentek a kánaáni nyelvben. Ilyen újításra példa a rövidesen tárgyalandó kánaáni hangtörvény. Ezzel szemben, azok a nyelvi jegyek, például az esetrendszer megléte, amelyek a korai kánaáni vagy ugariti szövegeket megkülönböztetik a későbbi nyelvektől, a hébertől és az arámitól, mind archaikus és más sémi nyelvekre is jellemző tulajdonságok. Egy indoeurópai hasonlattal élve: az angol nem áll közelebb a franciához, a német pedig a latinhoz csak azért, mert az előbbiekből kikoptak, az utóbbiakban viszont megmaradtak a névszói esetek. A franciában és az angolban egymástól függetlenül kopott ki a főnévragozás, akárcsak a héberben és az arámiban.

Vagyis a következő képet rekonstruálhatjuk. Az i. e. II. évezredben Szíria-Palesztina területén beszélt északnyugati sémi dialektusok sok jegyben különböztek a többi sémi nyelvtől, de még sok protosémi jellegzetességet is megőriztek. Ezen dialektusok egyike az ugariti nyelv, egy másik dialektusból vagy dialektus-csoportból alakultak ki az i. e. I. évezredi kánaáni nyelvek, és egy harmadik (de számunkra ismeretlen) dialektus lehetett az arámi nyelv őse. Az ugariti nyelv kihalt (de legalábbis nem maradt fenn írásban) az i. e. 13. század után, a kánaáni és az arámi viszont egy sor (részben hasonló) változáson ment át a következő évszázadokban. Ez utóbbi változások teszik a hébert hasonlatossá az arámihoz, és különbözővé saját ősétől, a protokánaánitól.

Figyelemreméltó, hogy a korábban különvált kánaáni (vagy héber) és az arámi hasonló változásokon ment keresztül a protosémihez, ill. az i. e. II. évezredi északnyugati sémi nyelvi állapothoz képest, és ez a jelenség magyarázatra szorul. A különböző lehetséges magyarázatok megvizsgálása a sémi nyelvészettől függetlenül is tanulságosak lehetnek.

Ha feltételezzük, hogy – a családfamodellnek megfelelően – az egyszer különvált nyelvek egymástól függetlenül fejlődnek tovább, akkor a hasonlóságokat pusztán a véletlen művének kell tekintenünk. Véletlen egybeeséseknek mindig van nem elhanyagolható esélye, különösen akkor, ha az univerzális nyelvtipológiák csupán néhány lehetőséget engednek meg (például a szórendre vagy a szótagszerkezetre vonatkozólag). Éppen ezért nem vonhat le azonnal messzemenő következtetést minden apró egybeesésből a történeti nyelvész. Ha viszont – a hullámelmélet szerint – a szomszédos dialektusok kölcsönhatását is megengedjük, elképzelhető, hogy egy, valamely ponton megjelenő újítás hullámszerűen továbbterjed, és ezzel magyarázhatjuk a már korábban különvált héber, arámi, sőt az arab nyelvek – a sémi nyelvtörténetben késeinek számító – néhány közös tulajdonságát, például hasonló alakú morfémákat vagy a névszók határozottságának a jelölését. Egy harmadik lehetőség az, hogy egymástól függetlenül zajlanak le olyan változások, amelyek gyakoriak a nyelvtörténetben: például egyszerűsödések, a végződések lekopása és emiatt az esetrendszer eltűnése, analógiás hasonulások – vagyis itt nem egyszerűen véletlen egybeesésről van szó, de kölcsönhatást sem kell azonnal feltételeznünk. Végezetül, ez a három lehetőség egymást is erősítheti, vagyis a beszélők kölcsönhatásai felgyorsíthatnak amúgy is lezajló egyszerűsödéseket vagy tipológiai változásokat.

Az első évezredi centrális sémi nyelvek (héber, arámi, arab) esetén mindhárom lehetőséggel számolnunk kell, több tényező egymást erősítő kombinációja lehet az egyedüli meggyőző magyarázat. Ha valaki egy jelenséget egyetlen okra akar visszavezetni, akkor a nyelvészetben – akárcsak más tudományokban is – valószínűleg hibás vagy leegyszerűsítő magyarázatra jut.

Végezetül, tekintsünk egy konkrét példát, amelynek a jelentőségét a továbbiakban nyomon fogjuk követni. A kánaáni nyelvek (héber, föníciai, moabita) és az arámi nyelvek között talán a leglátványosabb választóvonal az ún. kánaáni hangtörvény által létrehozott izoglossza. (Izoglosszának nevezzük azt a vonalat egy dialektustérképen, amely elválasztja egymástól egy adott nyelvi jelenség, például egy szó, két lehetséges változatát: amit például az izoglossza egyik oldalán [ā]-nak ejtenek, azt a másik oldalon [ō]-nak ejtik.) Az eredetileg hosszú [ā] hangból a kánaáni nyelvekben [ō] hang lett:

*[ā] > [ō]

Ebben az írásmódban a > jel azt jelenti, hogy történeti hangváltozást írunk le, a magánhangzók fölötti vonás a hosszúságot jelöli, a csillag pedig azt, hogy feltételezett, rekonstruált alakról van szó. A kánaáni hangtörvényt a ’béke’ jelentésű (az olvasó által valószínűleg ismert) szavak második szótagja demonstrálja (Bennett 1998, 138):

Héber: šālōm
Föníciai: šlm
Arámi: šlām
Ugariti:

šlm
Arab:

szalām
Szabeus: šlm
Geez: szalām
Akkád: šalāmu

Sajnos az ugariti, a föníciai és a szabeus (epigrafikus délarab nyelv) írásrendszerből nem derül ki, hogy mik voltak a magánhangzók. Az akkád alak végén szereplő [u] hang esetvégződés, amelyet viszont más nyelveknél nem jelöltünk. Ezekből az alakokból egyértelmű, hogy a protosémi alak *šalāmu lehetett (itt a csillag ismét azt jelzi, hogy rekonstruált, feltételezett alakról van szó), mivel ez az alak áll a legközelebb a megfigyelt szavakhoz, és ebből a legegyszerűbb levezetni a megfigyelt alakokat. Arabban és geezben az [š] hangból (a magyar s betű hangértéke) [s] hang (a magyar sz) lett. A héberben pedig lezajlott az említett kánaáni hangtörvény, és ezt követően az első, nyílt szótagban megnyúlt a magánhangzó. Figyeljük meg, hogy ha előbb nyílt volna meg a héber alak első szótagjában a magánhangzó [ā]-vá ([šālām]), akkor azon is lezajlott volna a kánaáni hangváltozás, és šōlōm alak jött volna létre. Emlékezzünk erre, amikor a héber példaszöveg kapcsán a középkori askenázi héberről ejtünk majd szót, amely nyelvváltozatból alakult ki a jiddis šōlem alak.

 

Ugariti

Ugarit városa Észak-Szíriában, a Földközi-tenger partján feküdt az i. e. II. évezredben, a ma Ras Shamra (Rasz Samra) nevű helyen, a mai Latakiától néhány kilométerre északra. 1928 tavaszán fedezte fel Mahmoud az-Zir, hogy a mező alatt, amelyen már korábban is talált régi cserépdarabokat, egy sír található. Egy évvel később kezdődtek meg az ásatások a francia Claude Schaeffer vezetésével, és néhány héten belül már agyagtáblákra is bukkantak. A felfedezés részletes története az interneten itt olvasható angolul: http://www2.div.ed.ac.uk/other/ugarit//rsintro/intro002.htm.

Ugarit térkép
2. ábra: Ugarit (mai nevén: Rasz Samra) Észak-Szíriában (a kép forrása: http://einhornpress.com/images/RAS%20SHAMRA%20MAP%20500.gif).

Ugarit, valószínűleg szerencsés tengerparti fekvésének köszönhetően, már i. e. 6000 körül fallal rendelkező város volt, a II. évezredben jelentős gazdasági kapcsolatokat épített ki az akkori világ nagy részével, de elsősorban egyiptomi befolyás alatt állt. Egyiptom, Mezopotámia és a mediterrán térség (Kis-Ázsia, Ciprus, Kréta) közötti kapcsolódási pontként a város a fejlődésének csúcspontját i. e. 1450 és 1200 között érte el, de 1200 után nem sokkal elpusztult, a tengeri népek vándorlásának következtében.

A város területén több levéltárat is feltártak, elsősorban akkád nyelvű agyagtáblákkal – hiszen az akkád volt a kor diplomáciai nyelve –, de sumer, egyiptomi, hurri, ciprusi-minoszi és hieroglif luvi nyelvű táblák is fennmaradtak, bizonyítva azt, hogy Ugarit valóban a nyelvek és kultúrák találkozási pontja volt. De a legfontosabb számunkra az, hogy ugariti nyelvű szövegeket is találtak, amelyek fényt vetnek többek között a helyi – északnyugati sémi, föníciai és kánaáni – vallásra és irodalomra (költészetre és prózára) is. Emiatt az ugariti leletek az 1930-as évektől kezdve forradalmasították mind az északnyugati sémi nyelvészetet, mind a Biblia-tudományt, hiszen a héber nyelvet és a Héber Bibliát tágabb, kánaáni kontextusba helyezték.

Az ugariti írás i. e. 1400 táján jelenik meg, a későbbi föníciai-héber írás ősének a megjelenése után nem sokkal, és közös bennük, hogy mindkettő – először az írás történetében – nem szavakat vagy hangcsoportokat jelöl, hanem egyes hangokat, fonémákat. Utóbbival ellentétben azonban az ugariti írás nem a hieroglifákra emlékeztető piktogramokból fejlődött ki, hanem az ékírásból. A 30 jelből 27 mássalhangzót jelöl, míg a három magánhangzójelet (pontosabban szólva, gégezárhang [alef] + magánhangzó-kombinációt) csupán bizonyos pozíciókban tették ki. A különálló betűvel jelzett fonémák nagy száma is jelzi, hogy az ugariti nyelv még megőrizte a legtöbb protosémi mássalhangzót.

Az ugariti ábécéről: http://www.ancientscripts.com/ugaritic.html. Ugariti betűkészlet letölthető például innen: http://phoenicia.org/imgs/UGARIT.TTF.zip.

 

Ugariti írás
3. ábra: Az ugariti írás (forrás: http://www.theology.edu/ugaritic/ugar.gif).

Úgy tűnik, hogy Ugaritban már a betűk sorrendjének is jelentősége volt. Fennmaradt ugyanis egy olyan tábla, amely az ugariti ábécé betűit tartalmazza. Sőt, a sorrend hasonlít ahhoz a sorrendhez, amely a Héber Biblia alfabetikus költeményeiben is megjelenik (például a Siralmak könyvében, a 34. vagy a 119. zsoltárban), és amely a mai napig fennmaradt a héber (alef, bet, gimel...), a görög (alfa, béta, gamma...), a latin (a, b, c...), a cirill (a, be, ve, ge...), az arab (abdzsad) és más írásrendszerekben is.

Ugariti abecedárium
4. ábra: Az ugariti  abecedárium
(forrás: http://visindavefur.hi.is/myndir/abecediary-ugaritcao256.jpg).

Magára az ugariti nyelvre rátérve, a nyelv a sémi nyelvek északnyugati csoportjába sorolható, a hébernek és az aráminak közeli rokona, de a sémi nyelvek fejlődésének egy korábbi, i. e. II. évezredi állapotát tükrözi. Az írásrendszer sajátosságainak megfelelően elsősorban a mássalhangzókat ismerjük, sok pozícióban a magánhangzókat csak kikövetkeztethetjük a sémi összehasonlító adatok alapján. Az viszont bizonyosnak tűnik, hogy a kánaáni hangeltolódás ([ā] > [ō]) nem zajlott le benne, és bizonyos szóvégi magánhangzók sem koptak még le: igék végén az imperfectumot a jussivustól megkülönböztető [u], főnevek végén pedig az esetragok.

Következésképpen az ugaritiban megvan a sémi nyelvekben megszokott két nem (hímnem és nőnem), valamint három szám (singularis, pluralis, valamint dualis, azaz kettes szám) mellett mind a három eset is, amelyeket a malku ’király’ hímnemű szó példáján mutatunk be:

  Singularis Dualis Pluralis
  N: malku N: malkāma ~ malkāmi N: malkūma
  A: malka A, G: malkēma ~ malkēmi A, G: malkīma
  G: malki    

A névszóragozással rendelkező sémi nyelvek alapképlete szerint nominativusban (N, alanyesetben) áll a főnév, ha önállóan, például alanyi vagy névszói állítmányi pozícióban szerepel; accusativusban (A, tárgyesetben) áll, ha az igétől függ (vagyis ha tárgy vagy prepozíció nélküli határozó); és genitivusban (G, birtokos esetben) áll, ha másik főnévtől függ (birtokos jelző, valamint prepozíció után, hiszen a prepozíciós szerkezetek többsége is birtokos szerkezetből jött létre). Az ugaritiban viszont néha előfordul még a célhatározó kifejezésére terminativus (írásban h, ejtve valószínűleg [-ah] végződéssel, amely a bibliai héber [-a] he-locativusával lehet rokon) és a helyhatározó kifejezésére a locativus ([-u]) is. Az accusativus és a genitivus sok esetben egybeesik (így például dualisban és pluralisban mindig), az összevont esetet oblicus-nak nevezzük. Az ugaritiban is van status absolutus és status constructus (a táblázatban végig a hímnemű status absolutust adtuk meg), de statusokra a héber és az arámi kapcsán még visszatérünk.

A személyes névmások közül az egyes szám első személyű névmás ’anāku alakjából levezethető mind az arámi ana (rövidüléssel), mind a héber ’anoki (a kánaáni hangtörvény révén, valamint az utolsó mássalhangzó megváltozásával, disszimiláció vagy paradigmatikus egyszerűsödés következtében). Az egyes szám harmadik személyű, hímnemű névmás alanyesete (huwa) fényt vet az azonos jelentésű héber hu névmás furcsa írásmódjára (hwa).

Az ugariti, a többi sémi nyelvhez hasonlóan, flektáló nyelv, amely jelleg a leglátványosabban az igeragozásban nyilvánul meg. Az igének általában három gyökmássalhangzója van, amelyek elé, közé és után jöhetnek prefixumok, infixumok és szuffixumok. Másként megfogalmazva, a tő és a ragok egyszerű egymás után helyezése (konkatenációja) helyett, az egyes igealakok (igeidők, igemódok...) morfémája egy magánhangzókból és mássalhangzókból álló „sablon” (templátum), amely három üres pozíciót tartalmaz, és ezekbe a lyukakba kerülnek az adott ige jelentését hordozó gyökmássalhangzók. A számot és a személyt bizonyos igeidőkben prefixumok (prefix-ragozás), más igeidőkben pedig szuffixomok (szuffix-ragozás) jelzik. Ezért nevezzük a sémi nyelvek morfológiáját nem-konkatenatív vagy templatikus morfológiának. Bizonyos fonémák, ha gyökmássalhangzók lesznek, rendhagyóvá teszik a paradigmát.

A részletekbe való elmélyülés nélkül, csupán érzékeltetés végett, tekintsünk néhány példát. Szabályos igék esetén, amennyiben q lenne az első gyökmássalhangzó, t a második, l pedig a harmadik, akkor a perfectum (singularis 3 masculinum) qatala (néha qatila) lesz, az imperfectum (szintén singularis 3 masculinum) yaqtVlu (vagy yiqtVlu, ahol V az igére jellemző ún. tematikus magánhangzó), a jussivus (felszólító mód) yaqtVl (vagy yiqtVl), a subjunctivus (kötőmód, v.ö. a héber cohortativusszal) yaqtVla, az imperativus (parancsoló mód) qtVl, az activ participium (cselekvő melléknévi igenév) pedig qātilu. Ehhez járul még passiv perfectum, passiv imperfectum, passiv participium (szenvedő melléknévi igenév: qatīla), valamint két infinitivus (főnévi igenév, például qatāl) is. Ajánlott feladat a héberül tanuló diákok számára ezen a ponton, hogy vezessék le az említett alakokból a héber igeragozás során tanult alakokat, a kánaáni hangtörvény, a szóvégi magánhangzók lekopása, valamint egy i > e hangeltolódás segítségével.

Az eddig felsorolt alakok csupán az ún. alap igetörzs ragozását mutatják be. Ugyanis, a többi sémi nyelvhez hasonlóan, egy igegyököt több paradigma szerint is lehet ragozni, és ezeket a paradigmákat nevezzük igetörzseknek. Egy másik paradigmában a középső gyökmássalhangzó geminálódik (megkettőződik), vagy valamilyen prefixum (š, t, št, n) kapcsolódik az igéhez. Így például a második gyökmássalhangzó reduplikációjával jellemzett igetörzsben a perfectum qattila, az imperfectum yaqattVlu, az imperativus qattVl, míg az aktív participiumban megjelenik egy m előképző is: muqattilu. Egy gyököt általában az igetörzsek közül néhányban lehet ragozni, nem szerepel mindegyik gyök mindegyik törzsben. Az igetörzsekre és azok jelentésére további példákat fogunk látni rövidesen a héber kapcsán.

 

Kánaáni feliratok, a föníciai és a moabita nyelv

Habár az ugariti levéltárakhoz mérhető szövegkorpuszok máshonnan nem kerültek elő, az i. e. II. évezredből, valamint az I. évezred első feléből sok északnyugati sémi feliratra leltek régészeti ásatások során.

Már az i. e. III. évezred végéről, majd a II. évezred első feléből maradtak ránk amurru szavak – jelentős részben tulajdonnevek – ékírásos szövegekben, mindenekelőtt a Mari-i levéltárban, de Mezopotámiában is. Ezt a nyugati sémi nomád népet, amely a mezopotámiai kultúrkörhöz tartozó területeken ekkoriban megjelent, T. Bauer joggal nevezte „keleti kánaánitáknak”, hisz a nyelvük, amennyire megállapítható, az északnyugati sémi nyelvek ekkoriban még kevéssé differenciálódott, az ugaritihoz hasonlóan sok archaikus vonással (például főnévragozással) rendelkező dialektusa lehetett.

Az i. e. II. évezred kezdetétől Egyiptomban és a Sínai-félszigeten is bukkannak fel nyugati sémi emlékek. A legfontosabbak ezek közül a Tell el-Amarna-i levelek. A mai Tell el-Amarna helyén volt az Aton napisten kultuszát bevezető Ekhnaton fáraó fővárosa az i. e. 14. században, ahol 1887-ben egy parasztasszony véletlenül bukkant rá a kor teljes diplomáciai levelezésére. Az i. e. 1385–1355 körüli időszakból származó, közel négyszáz, akkád nyelven írt levél egy részét a kánaáni-föníciai vazallus államok (Büblosz, Gezer, Jeruzsálem, Meggido stb.) királyai küldték a fáraónak. Ezekből a levelekből nem csupán a kor politikai viszonyairól értesülünk, hanem a Kánaán–Fönícia–Szíria területén beszélt nyugati sémi nyelvről is, mivel a levelek szerzőinek az anyanyelve hatással volt arra, ahogyan a kor diplomáciai nyelvét, az akkádot fogalmazták. Még ennél is fontosabbak azok a magyarázó-kiegészítő jellegű glosszák, amelyeket anyanyelvükön, de ékírással szúrtak bele az alapvetően akkád nyelvű szövegbe, hasonlóan a tihanyi apátság alapítólevelébe beszúrt legrégibb magyar szövegemlékhez (1055, „feheruuaru rea meneh hodu utu rea“, azaz ’Fehérvárra menő hadiútra’). Ezekből a glosszákból kitűnik, hogy ebben a korban a kánaáni területeken már lezajlott a kánaáni hangörvény ([ā] > [ō]), vagyis megjelent egy izoglossza, amely elválasztja a héber ősét az egyik földrajzi irányban az ugarititól, a másik irányban pedig az arámitól. Más jellegzetességek tekintetében viszont még archaikus nyelvállapottal van dolgunk, így például a prefix-ragozás végén a magánhangzók megkülönböztetik az imperfectumot (yaqtulu) a subjunctivustól (kötőmód, bibliai héber cohortativus: yaqtula) és a jussivustól (felszólítómód, yaqtul).

Az i. e. II. évezred közepéről származnak a Sínai-félsziget bányáiban talált protosínai feliratok, az évezred végétől kezdődően pedig megjelennek a föníciai nyelvemlékek. Az első évezred elejéről ismerünk héber (a gezeri naptár a 10. század végéről, majd egyre több felirat és korsó, pecsét, osztrakon a 8. századtól), moabita (elsősorban Mésa király sztéléje, 9. század), és edomita (pecsétek és osztrakonok – cserépdarabra írt levelek – a 7-6. századból) nyelvemlékeket is. A jordániai Deir Allában talált, körülbelul i. e. 700-ra datálható, a Bibliából is ismert Bileam (Bálám) prófétáról szóló felirat nyelve hosszú ideig vita tárgya volt, hogy vajon protoarámi-e vagy kánaáni, de valószínűleg a megoldás az, hogy egyik sem. Minden bizonnyal egy dialektuskontinuummal van dolgunk még a II. évezred végén, I. évezred elején is, amelynek egyik vége a tengerparton (elsősorban a mai Libanon területén) lévő régi, föníciai kereskedővárosok nyelve, a másik vége a Belső-Szíriában élő nomád arámi törzsek nyelve, és középen találjuk az izraelita törzsek által beszélt hébert, valamint a szomszédos moabiták nyelvét, a leginkább a Mésa-sztéléről ismert, a héberhez nagyon közel álló moabita nyelvet.

 

A betűírások története

Az északnyugati sémi nyelvekről nem lehet írni anélkül, hogy egy tágabb áttekintést ne adnánk a betűírás történetéről általában.

Az északnyugati sémi nyelvek újítása az egyiptomi íráshoz és az ékíráshoz képest az, hogy szisztematikusan fonémákra (nem pedig fonémacsoportokra vagy szótagokra) bontották a beszéd hangfolyamát, és ezáltal egy jóval egyszerűbb rendszert sikerült kialakítaniuk, körülbelül harminc jel segítségével. Az akrofónia (vagy akrográfia) elvének nevezzük azt, ha egy jel a képként ábrázolt szó első hangját jelöli, majd ezen jelek kombinációjával írhatóak le a szavak. Már az egyiptomi írás is felhasználja ezt az elvet, de nem alkalmazza következetesen, mivel az egyetlen mássalhangzót ábrázoló, körülbelül huszonöt „betű” mellett nagy számban használ két vagy három hang kombinációját jelölő fonogrammákat, valamint logogrammákat (egész szót jelölő jeleket) és determinativumokat (az adott szó kategóriáját meghatározó jeleket) is.

Mássalhangzóírásnak lehetne nevezni ezt az írásformát az észak-nyugati sémi nyelvek esetén, hiszen a magánhangzók teljes és szisztematikus jelölését csak a görögök vezetik majd be. A mássalhangzóírást a sémi nyelvek korábban tárgyalt, gyökbetűkre épülő templatikus (nem-konkatenatív) morfológiája teszi használhatóvá. Érdekes, hogy amikor nem sémi nyelvek írására vesznek át sémi írást (például a germán nyelvcsaládba tartozó jiddist jegyzik le héber betűkkel), az egyértelműség kedvéért kénytelenek gyakran a magánhangzók jelölésére is kialakítani egy rendszert, hiszen a nyelv szerkezete nem teszi lehetővé azt, hogy az olvasó a szó mássalhangzóiból és a szövegkontextusból rájöjjön a magánhangzókra.

Az ugariti nyelv kapcsán már említettük, hogy i. e. 1400 körül tűnik fel az ékírásból származó, harminc jelből álló ugariti ábécé (ld. fentebb), amely a 13-12. században Kánaánban is használatban van (Bet Semes, Taanah, Nahal Tavor). Néhány évszázaddal korábban azonban már megjelenik egy másik betűírás is, a protokánaáni írás: Gezerben, Nablusban (Sechem) és Lachisban találtak a 17-16. századra datálható feliratokat. Ennél régebbiek, habár még vitatottak, az 1999-ben John és Deborah Darnell által az egyiptomi Wadi el-Holban felfedezett sziklakarcok, amelyek keletkezését i. e. 1800 körülre teszik. A leghíresebbek, mert a legkorábban felfedezettek, a protosínai feliratok: 1905-ben W. F. Petrie a Sínai-félszigeten található Hathor-templomban, valamint a közeli türkizbányákban bukkant ezekre a szövegekre, amelyeket rabszolgamunkára fogott nyugati sémi hadifoglyok véshettek fel 1500 körül – de egyes vélemények szerint egy részük száz-kétszáz évvel korábbi is lehet.

Ez a protokánaáni ábécé erősen piktografikus (képszerű), például egy ház (héberül bajit, föníciaiul bét) szimbolikus rajza jelzi a [b] hangot, egy vizet szimbolizáló hullám (héberül majim, föníciaiul mem) az [m] hangot, és így tovább. A rajzok egy része emlékeztet a hieroglifákra, az egyiptomi hatás kimutatható, de a betűírás „saját találmány”, nem az egyiptomi írásból fejlődött ki. Így például az [m] hangot jelölő hullám – amely „sarkítva” a latin M betűben is látható – az egyiptomiban az [n] jele. Míg a két végén szögletes ovális jel (a latin O betű őse) a protokánaáni írásban az ajin ([c], egy garathang) jele, mivel a ’szem’ jelentésű cajin szó kezdődik ezzel a hanggal, addig hieroglifaként az [r] hang jele, mivel ott pedig ugyanezt a rajzot szájnak látták, amely egyiptomi nyelven r?. Említettük, hogy a betűírásban konzekvensen végigvitt akrografikus elv is létezik már az egyiptomiban.

Az eredetileg huszonhét jel az i. e. 13. századra huszonkettőre csökkent, minden bizonnyal a lezajló hangváltozások, egyes hangok összeolvadása következtében. Ezzel egy időben absztraktabbá is váltak a jelek. Az írás iránya eredetileg szabad volt: balról jobbra, jobbra balra, függőlegesen lefelé is haladhatott. Sőt, busztrofedon („ökörszántás”) technikával is találkozunk: ahogy „az ökör halad”, a sor végén visszafordul az írás, és a következő sor az ellenkező irányban olvasandó.

A protokánaáni írásból nagyon hamar, még a II. évezred végén kivált a protoarab írás, amelyekből az epigrafikus délarab nyelvek (i. e. I. évezred) írása, még később pedig az etióp írás kifejlődött. (Hangsúlyozandó, hogy a délarab nyelvek nem az arab nyelv dialektusai, hanem a nyugati sémi nyelvek önálló ágát alkotó, az Arábiai-félsziget déli részén egyrészt ókori feliratokból ismert, másrészt ma beszélt nyelvek.) Miután az i. e. 11. századból már maradt fent felirat Krétáról és Szardínia szigetéről is, 1000 körülre tehetjük az archaikus görög írás kiválását, amelynek utódja a görög és a latin ábécé.

A római korban alakult ki a görög írásból a kopt ábécé az egyiptomi nyelv kései változatának, a kopt nyelvnek a lejegyzésére. Minden valószínűség szerint az i. sz. 9. század közepén Cirill (vagy egy ismeretlen kortársa) dolgozta ki a szláv nyelvek lejegyzésére a glagolica írást, sok eredeti jellel, de ugyanakkor felhasználva a korabeli kurzív görög, valamint a héber betűket is. (Elképzelhető, hogy a szláv nyelvek már néhány évtizeddel korábban átvették a görög írás kurzív változatát saját nyelvük lejegyzésére, és ezt fejlesztette szisztematikus rendszerré valaki a 860-as évek környékén.) A ma használt cirill ábécé a 9-10. században, Bulgáriában alakulhatott ki, főleg a korabeli görög betűk alapján, de a görög nyelven ismeretlen hangok céljaira a glagolica írásból és más rendszerekből is kölcsönözve jeleket. Talán Cirill és Metód tanítványai voltak azok, akik úgy érezték a 890-es években, hogy az egyházi könyvek céljaira szükség van egy olyan írásra, amely nem a hétköznapi életben használatos görög kurzívot idézi, hanem amely az elegánsabb görög nagybetűk formájához áll közel. A cirill betűs írást a 20. században sok, nem szláv nyelvre is alkalmazták, elsősorban a Szovjetúnió területén.

A protokánaáni írás utódja a nyugati sémi nyelvek körében az i. e. I. évezred elején a föníciai ábécé. Mivel a görögök a föníciai kereskedőktől vették át az írást, a mai napig elterjedt az a tévhit, hogy Föníciában „fedezték fel” a betűírást, amely mint láttuk, téves. Magának a föníciai írásnak a túlélése Észak-Afrikában, Karthágóban a pun, majd az újpun írás, egészen a római kor végéig. A föníciai írásból alakult ki a protohéber írás is, amelyet az első szentély korában (a babiloni fogság előtt) használtak a héber lejegyzésére. A fogság után a zsidóság átvette az arámi betűket, de nyomokban fennmaradt a protohéber használata is, mivel a római korban a nemzeti identitás kifejezéseként a reneszánszát láthatjuk a protohéber írásnak (hasonlóan a székely rovásírás modernkori használatához). Ezt követően, egészen a mai napig, viszont csak a szamaritánus közösség (http://www.the-samaritans.com/) használta-használja ezeket a betűket.

Szamaritánus-írás
11. ábra: A szamaritánus írás. Balról az első oszlop az arámi írásból kifejlődött héber kvadrátírás betűit tartalmazza, majd az I. oszlop a protohéber írás megfelelő betűit mutatja be. Ez utóbbi leszármazottja a II-X. oszlopokban található szamaritánus írás. (Forrás: http://www.mystae.com/reflections/messiah/scripts/alphabet.html.)

A legelágazóbb fejlődési ág, amely a föníciai írásból ered, az arámi írás. Ennek leszármazottja a héber (zsidó, kvadrát) és a mandeus írás, akárcsak a palmürai és a nabateus írások. A szír nyelv lejegyzésére az arámi írás edesszai változatából az ókor végén és a korai középkorban – a földrajzi és teológiai távolságok következtében – három írásváltozat alakult ki: a legkorábbi esztrangelo, valamint a belőle kifejlődött, a nyugati szír közösségek által használt szerto (vagy jakobita) és a keleti szírek által használt madnhaja (vagy nesztoriánus).  Az arab írás a régebbi és legelterjedtebb nézett szerint a nabateus írásból származik, de bizonyos érvek a palmürai-szír eredet (de legalábbis hatás) mellett is szólnak. Az arámi írás eljutott egészen Indiáig is, és belőle az i. e. 3. században kialakuló brahmi írás vált nagyon sok indiai, délkelet-ázsiai, valamint közép-ázsiai írásrendszer alapjává (ld. még Telegdi 1937 nagyon jó áttekintését).

Akit az írás története behatóbban érdekel, az kezdje Naveh 1987 és Robinson 2003 ismeretterjesztő könyveivel. Előbbinek rövid áttekintését adja magyarul az arab írás történetének a bevezetőjeként Dévényi – Iványi 1987. Az ékírást és a betűírást egyaránt tárgyaló Driver 1976 nem a legaktuálisabb munka, de helyenként nagyon jól használható. Ókori és modern írásrendszerek (beleértve a fonetikai ábécét és a zenei jeleket is) rendkívül alapos áttekintését adja Daniels – Bright 1996 gyűjteményes kötete.

Betűírások családfája
12. ábra: A nyugati sémi eredetű betűírások áttekintése.

Bibliográfia az írástörténethez:

Daniels, Peter T. – Bright, William (eds.) 1996. The World's Writing Systems. New York – Oxford, Oxford University Press.
Dévényi, Kinga – Iványi, Tamás 1987. „Kiszáradt a toll…”, Az arab írás története. Budapest, Kőrösi Csoma Társaság.
Driver, G. R. 1976. Semitic Writing, From Pictograph to Alphabet. The Schweich Lectures of the British Academy, 1944. [Az első, 1944-ben megjelent mű kétszer javított kiadása.] London, Oxford University Press.
Naveh, Joseph 19872. Early History of the Alphabet. Jerusalem, Magnes.
Telegdi, Zsigmond 1937. A Sémi írás útja a Földközi-tengertől a Csendes-óceánig. In: IMIT Évkönyv, 1937., pp. 200-227. 
Robinson, Andrew 2003. Az írás története: Ábécék, hieroglifák és piktogramok [The Story of Writing]. Budapest, Jószöveg Műhely.

Érdekes linkek:

A latin ábécé kialakulása: http://www.foolswisdom.com/users/sbett/alfa-evol2.gif
Letölthető fontok: http://phoenicia.org/alphabet.html.
The Scriptorium: sok-sok írásfajta, példákkal, sőt letölthető fontokkal (az óperzsa ékírástól a különbözőhéber feliratokig).

 

A héber nyelv története

Amikor a héber nyelvről beszélünk, akarva-akaratlanul, a kiindulópont a Héber Biblia (az Ószövetség, azaz a Tanakh) nyelve, utóbbit viszont nem ismerjük olyan régről, mint azt szeretnénk. Az első, hosszabb részleteket tartalmazó kéziratok az időszámításunk kezdetét megelőző egy-két évszázadból származnak (holt-tengeri tekercsek), a magánhangzókat is jelző maszoretikus szövegek viszont ezer évvel későbbiek. Figyelembe vehetjük a hellenisztikus korban készült görög bibliafordítás (a Septuaginta) átírásaiból kikövetkeztethető ejtési módokat, és más, ókori-középkori kiejtési hagyományokat is (szamaritánus héber, az askenázi és a jemeni kiejtési hagyományok…), mégsem tudjuk, hogyan beszélt Dávid király az i. e. 10. században.

A Biblia legrégibb, legarchaikusabb nyelvezetű szakaszai, például az i. e. II. évezred végére datálható Debora győzelmi éneke (Bírák 5) vagy Mózes éneke 2Mózes 20-ban, kapcsot jelentenek a bibliai héber nyelv és az eddig tárgyalt korai északnyugati sémi nyelvek között. Sok ősi jellegzetességet megőriztek a több évszázados (a pontos, magánhangzós kiejtés tekintetében: két évezredes) szóbeli hagyományozás ellenére, más jellegzetességek viszont elveszhettek.

A bibliai héber klasszikus időszaka az i. e. 7-6. század, vagyis a babiloni fogságot közvetlenül megelőző korszak. Ebből a korból régészeti leletek is nagyobb számban maradtak fenn. Az 1880-ban felfedezett Siloam-felirat a Gihon-forrásnál épített alagút elkészültéről tudósít Jeruzsálem i. e. 701-es asszír ostroma előtt (v.ö. 2Krónikák 32). Jelentős osztrakon-leletek (cserépre írt levelek) kerültek elő például Szamáriában (Somron, az i. e. 8. századból), Tell-Kaszilában (az i. e. 8. sz. közepéről), Mecad Hasavjahuban (Yavne Yam, az i. e. 7. századból, az egyikben egy paraszt panaszkodik, amiért nem kapta meg a munkabérét, v.ö. 2Mózes 22:25-27, 5Mózes 24:10-13), Aradban (kb. i. e. 600) és Lákhisban (i. e. 597-586.).

A babiloni fogságot követően, a perzsa korszakban kései bibliai héberről beszélhetünk. Az ebben a korban született bibliai művek, például Eszter könyve, Dániel könyve vagy a Krónikák könyvei, perzsa és arámi befolyásról, valamint a nyelv belső fejlődéséről is tanúskodnak, annak ellenére, hogy láthatóan a klasszikus bibliai héber maradt az irodalmi norma. A zsidóság egy jelentős része arámiul beszélt, más területeken viszont a héber maradhatott meg beszélt nyelvként. Nagy Sándor hódításait követően, a hellenisztikus korban, a görög is megjelent a városi zsidóság nyelveként, különösen a diaszpórában, mindenekelőtt az egyiptomi Alexandriában. A kései bibliai héber a nyelve azoknak a műveknek is, amelyek utóbb nem kerültek bele a Héber Bibliába, de ekkoriban, a hellenisztikus vagy a kora-római korban keletkeztek (apokrif / pszeudepigrafikus irodalom, poszt-biblikus / intertestamentális irodalom, valamint az ún. „szektás”, például a qumrani közösség által írt művek [ld. holt-tengeri tekercsek]).

Ezzel a fajta funkcionális diglossziával még többször fogunk találkozni: adva van egy korábbi nyelvállapotban született irodalmi alkotás, amely esetleg vallási jelentőséggel is bír, vagy egy „aranykorban” született irodalmi korpusz, és e korszak nyelvezetét még hosszú ideig igyekeznek utánozni. De mivel a beszélt nyelv közben továbbfejlődik, a későbbi korszakokban született művek nyelvezetébe akarva-akaratlanul beszivárog a beszélt nyelvnek – a szerző valódi anyanyelvének – a hatása. Majd elkövetkezik egy pont, amikor az időközben teljesen megváltozott beszélt nyelv lejegyezhető lesz, nem számít írásban stílustalannak, sőt esetleg új irodalmi nyelvvé válik. Mindig érdemes megvizsgálni ennek a törésnek a kiváltó okait: néha a társadalom demokratizálódása, az alacsonyabban iskolázott rétegek hozzáengedése az írásbeliséghez a motiváció, máskor viszont egy új irodalmi műfaj (például a színház) megjelenése.

A héber nyelv története során a nagy váltás az i. sz. 1-2. században következett be, és ekkortól kezdve beszélünk rabbinikus héberről vagy misnai héberről, a kor legjelentősebb rabbinikus műve, a Misna után. A beszélt nyelv, részben arámi hatásra, részben belső fejlődés eredményeképpen, a megelőző évszázadok során jelentősen megváltozott. Sok benne az arámi, a görög, az óperzsa, a latin, az akkád jövevényszó, és a nyelvtani rendszerben is megjelentek újdonságok. Talán az i. sz. 1-2. századi, Róma-ellenes nemzeti mozgalmak tették, talán a szektás irodalomtól való elhatárolódás, de az 1-2. századtól kezdve kimutatható, hogy le is írták a beszélt nyelvet. A Júdeai sivatagban talált, az i. sz. 1. századból származó Réztekercs, valamint a 132-135 közötti Bar Kokhba-felkelés korából a sivatag száraz klímájának köszönhetően szintén fennmaradt levelezés bizonyítja ezt. Szintén a második századtól kezdve születnek a rabbinikus irodalom művei ezen a nyelven, és itt új műfajok megjelenése tette lehetővé azt, hogy le lehessen írni a beszélt nyelvet. Ugyanis az ekkoriban kanonizált bibliai szöveget (az ún. Írásbeli Tant) eredetileg szóban kommentálták, diszkutálták (ez az ún. Szóbeli Tan), vagyis előbbinek a bibliai héber, utóbbinak pedig a beszélt héber volt a nyelvezete, és a rabbinikus irodalom az utóbbiból született meg.

A római kor végére a héber megszűnt beszélt nyelvnek lenni, a világ zsidóságának nagy része arámi nyelven, mások görögül, esetleg latinul beszéltek. A rabbinikus héber második korszakában tehát az arámi egyre nagyobb szerepet játszik, és a szerzőknek sem héber már az anyanyelvük. A héber és az arámi keveredése jellemzi az irodalmat is (Babilóniai Talmud, Jeruzsálemi Talmud, midrások…). A gáoni korszak (az i. sz. I. évezred második fele, amikor a zsidóság nagy többsége és szellemi központjai ismét Babilóniában voltak) vezet át bennünket a középkorba. Ekkorra a zsidók anyanyelve valamely judeo-nyelv lett – amelyekre rövidesen visszatérünk –, de a héber (valamint az arámi) maradt meg a liturgia, az irodalom és a tudomány nyelvének. A középkori héber nagyon heterogén. A rabbinikus művek többségének a stílusa, a talmudi nyelvezet mintájára, erős héber-arámi kétnyelvűséget mutat, gyakori kódváltással. Más művek, akárcsak a költészet nyelve viszont egy tiszta héber kialakítására törekszik, részben a bibliai héber, részben a misnai héber mintájára, részben arab elemeket kölcsönözve vagy tükörfordításokkal élve (például filozófiai vagy tudományos szakkifejezések esetén), részben pedig belső nyelvújítással (különösen a liturgikus költészet, a pijjut-költemények esetében).

Élő vagy holt nyelv volt-e a héber a középkorban? Nem volt élő nyelv a szó olyan értelmében, hogy valamely közösség első nyelvként használta volna, és a gyermekek anyanyelvként sajátították volna el. De nem is volt a föld mélyébe temetett holt nyelv: a gyermekek tanulták az iskolákban, a közösség minden tagja használta naponta a vallási életben, sőt állandóan keletkeztek új művek héberül. Ebből kifolyólag állandóan változott, fejlődött. Az új fogalmakra új szavakat kellett kitalálni, és az egyes közösségek anyanyelve rányomta a bélyegét a nyelvprodukcióra: a szókincsre, a kiejtésre, a mondattani jellegzetességekre, és így tovább. A különböző országokban élő zsidó közösségek kiejtési hagyományai különösen eltávolodtak egymástól, részben a helyi nem-zsidó népesség nyelvében megfigyelhető hangtani folyamatok hatására. Az arab országokban élő zsidók kiejtése így megőrizhette (vagy újra létrehozhatta) azokat a torokhangokat, amelyek az európai nyelvekből, és így az európai zsidók kiejtési hagyományaiból is hiányoztak. A jemeni zsidók, a földrajzi elszigeteltségből kifolyólag, nem csupán vallási szempontból, de a kiejtésüket tekintve is nagyon jellegzetes helyi hagyományokat őriztek meg egészen a 20. századig. Az európai askenázi zsidók kiejtésére pedig, amelyben ismét lezajlott többek között egy [ā] > [ō] hangváltozás is, a héber példaszövegek kapcsán látunk majd példát.

A következő éles nyelvtörténeti fordulópontot társadalmi változások hozták meg. A 18. században elkezdődött zsidó felvilágosodás, a haszkala egyik gondolata a Héber Biblia előtérbe helyezése volt, és ezzel egyidejűleg a tiszta bibliai héber nyelv is értékessé vált. A modernizálódni, európai szekuláris kultúrát teremteni vágyó maszkilok (’felvilágosítók’) emiatt egy „megtisztított”, a bibliai héberhez közelebb álló, a rabbinikus nyelv arameizmusait nélkülöző hébert akartak teremteni, amelyen újságot és szépirodalmat is kiadhatnak. Mivel viszont a bibliai héber nem alkalmas a modern fogalmak kifejezésére, a héber nyelv más korszakaiból vett kölcsönzésekkel, valamint újításokkal is ki kellett egészíteni egy idő után a bibliai hébert. (Gondoljunk bele, a Biblia fennmaradt szövege, mivel csak meghatározott témákat érintő irodalmi alkotásról van szó, nem fedheti le az ókorban beszélt nyelv minden szavát, kifejezését sem.) A héber nyelvújítás új lendületet kapott a 19. század közepén, amikor a haszkala elérte a cári birodalom nagy létszámú zsidóságát is – addig ugyanis az európai társadalmakba asszimilálódni vágyó zsidók többsége inkább a helyi nyelvet (a franciát, az irodalmi németet, a magyart...) igyekezett elsajátítani. A harmadik lökést pedig a cionizmus adta a 19. század végén, amely a zsidóságot nemzetnek tekintette, és ha nemzet, akkor joga van – az akkori fogalmak szerinti – nemzetállamra, valamint önálló nyelvre. Így a modern vagy izraeli héber megszületését Eliezer ben-Jehuda nevéhez köthetjük, méghozzá a „születés” szót szó szerint értve: az 1882-ben született Itamar nevű fia volt az első személy kétezer év elteltével, akinek ismét héber volt az anyanyelve.

A mai izraeli héber elsősorban a bibliai héberre, másodsorban a misnai (rabbinikus) héberre épül, miközben nagyon sok elemet (főleg szavakat) kölcsönöz más nyelvtörténeti korszakokból, valamint az arabból, az arámiból, a modern európai nyelvekből és a judeo-nyelvekből is, és a belső fejlődés is folytonosan változtatja a nyelvet. A modern héber és a 2500 évvel korábbi bibliai héber között nincs olyan nagy különbség tehát, mint más nyelvek hasonló időbeli távolságban levő változatai között. A különbség talán a 17-18. századi magyar nyelv és a mai magyar nyelv viszonyához hasonlítható.

Összefoglalva, a héber nyelv történetét négy fő korszakra oszthatjuk: a bibliai héberre (amelyen belül megkülönböztetjük az archaikus költemények nyelvét, a klasszikus bibliai hébert, valamint a kései bibliai hébert), a rabbinikus (vagy misnai) héberre (azon belül egy korábbi és egy későbbi szakaszt különböztettünk meg), a középkori héberre és – a 18-19. századi nyelvújítás után – a modern (izraeli) héberre. Az ivrit szót a mai európai nyelvekben a legutóbbira használjuk, habár önmagában héberül csupán annyit jelent ez a szó, hogy „héber”.

Bibliai héber: archaikus korai költemények
  klasszikus például: Tóra, korai próféták
  kései például: Eszter, Krónikák, Énekek Éneke…
Rabbinikus (misnai) héber: korai korszak Misna, halakhikus midrások…
  kései korszak talmudi héber, aggadikus midrások…
Középkori héber: különböző stílusok vallási irodalom, költemények…
Modern héber: nyelvújítás szekuláris haszkala-irodalom
  izraeli héber hétköznapi használat, modern irodalom

5. ábra: A héber nyelv történetének legfontosabb szakaszai.

 

A héber nyelv szerkezetéről

A héber nyelv tehát a sémi nyelvek északnyugati ágába tartozik, azon belül is a kánaáni nyelvek csoportjába. Utóbbiakat a kánaáni hangtörvény ([ā] > [ō]) különíti el, amelynek következtében például a nőnem többes számú alak [–āt] végződéséből [–ōt] lett, a qātil participiumból (melléknévi igenévből) pedig qōtel. Egy másik fontos hangeltolódás a Philippi-törvény, amely bizonyos pozíciókban [i]-t hozott létre az [a]-ból.

A sémi nyelvek egyik általános jellegzetessége a torokhangok nagy száma, amely a héberre is jellemző, habár bizonyos torokhangok, akárcsak más mássalhangzók is, összeolvadtak a héber nyelv története során. Viszont a magánhangzó-állomány gazdagodott, a protosémi három magánhangzóhoz képest ([a], [i] és [u]) a héberben megjelenik az [o] (a kánaáni hangtörvény, valamint az [aw] diftongus, azaz kettőshangzó összevonódása révén) és az [e] fonéma is (például az [ai] diftongusból). A klasszikus bibliai héber megkülönböztet több magánhangzó-hosszúságot, valamint félhangzókat és svát (színtelen félhangzót) is (legalábbis a maszoréta szöveg helyesírása szintjén), de ezek a modern héberben éppúgy leegyszerűsödtek, mint ahogy eltűntek a gemináták (a hosszú mássalhangzók) is. A hangsúly általában az utolsó, helyenként az utolsó előtti szótagra esik.

Láttuk már, hogy a héber egy későbbi nyelvállapotot képvisel, mint az ugariti vagy a Tell el-Amarna-i glosszák. Így például lekoptak az esetragok, és az imperfectum végéről az [u] hang. Utóbbi miatt az imperfectum (befejezetlen szemlélet, első közelítésben jövő idő) és a jussivus (felszólító mód) a leggyakrabban egybeesik a bibliai héberben, és csak helyenként válik szét a két alak. Az analógiás hasonulás miatt ez a különbség is megszűnt később, és a modern héberben már nincs jussivus: a jövő idővé vált imperfectum használható felszólító módként is. A modern héberben az imperativusi alakok (parancsoló mód) csak bizonyos igéknél használatosak, a bibliai cohortativus (első személyű felszólítás) pedig rég megszűnt.

Az igealakok jelentése is változott az évezredek során. Míg a klasszikus bibliai héberben a perfectum és az imperfectum inkább folyamatos vagy befejezett igeaspektust jelölt, mintsem igeidőt, addig a kései bibliai hébertől kezdve a perfectum egyre inkább múlt időt, az imperfectum pedig jövő időt fejezett ki, miközben a participium a jelen idő szerepét vette át. Ehhez kapcsolódik a klasszikus bibliai héber egy jellegzetessége, a vav-consecutivum (vav-conversivum) is: a klasszikus bibliai héberben a perfectumot gyakran múlt időként fordíthatjuk, az imperfectumot pedig jövő időként, de ha az ’és’ jelentésű ve / va szócska kerül közvetlenül az ige elé, akkor megváltozik az igealak időbeli jelentése. Az igealakok jelentésének e furcsa megfordulása – amely a bibliai hébert követő korszakokra már nem jellemző – is jelzi, hogy a klasszikus bibliai héber alapvetően nem igeidőt fejezett ki.

Az igetörzsekről szó eset már az ugariti nyelv kapcsán. Héberben hét igetörzset különböztetünk meg, amelyet a középkori arab grammatikusok hatására a pacal (’tenni’) ige potenciális alakjairól neveztek el. A q. t. l. gyökön, egyes szám harmadik személy hímnemű alakokon bemutatva:

Az igetörzs neve

Perfectum

Imperfectum

Participium

Qal = Paal

qātal

yiqtōl

qōtel

Niphal

niqtal

yiqqātel

niqtāl

Piel

qittēl

yəqattēl

məqattēl

Pual

quttal

yəquttal

məquttāl

Hiphil

hiqtīl

yaqtīl

maqtīl

Hophal

hoqtal

yoqtal

moqtāl

Hitpael

hitqattēl

yitqattēl

mitqattēl

Egy adott igegyök a Qal igetörzsben tipikusan a gyök alapjelentését veszi fel. Az n prefixummal jellemzett Niphal igetörzsben vagy a qalbeli jelentés kerül passzívba, vagy önálló jelentéssel bír az igealak. A Piel sok esetben a qalbeli jelentésnél intenzívebb jelentéssel bír, sok esetben viszont nem jósolható meg a jelentés. A Hiphil igetörzs jelentése gyakran kauzatív (műveltető), etimológiailag más sémi nyelvek š-kauzativjával rokon. A Pual a Pielből, míg a Hophal a Hiphilből képezett automatikus passzív alak. A Hitpael pedig a legtöbbször kölcsönös vagy visszaható jelentéssel bír, a Biblia utáni héberben pedig néha passzív jelentése is lehet.

Például a l.m.d. gyök jelentése Qalban (lāmad) ’tanul’, Pielben (limmēd) ’tanít’. A p.t.h.  gyök jelentése Qalban (pātah) ’kinyit’, Niphalban (niptah) ’kinyitva lenni’; más igetörzsekben viszont (a modern héberben) teljesen eltérő jelentést vesz fel: Pielben (pittēah) ’fejleszteni’, Pualban (puttah) ’fejlesztve lenni’, Hitpaelban pedig ’fejlődni’ (hitpattēah). A q.d.š. gyök Qalban (qādaš) ’szentnek lenni’, Pielben (qiddēš) ’megszentelni’, Hitpaelben (hitqaddēš) ’önmagát megszentelni’, Hiphilben (hiqdīš) pedig ’szentté tenni’.

A héber megkülönböztet hímnemet és nőnemet, egyes számot és többes számot. A kettes szám (dualis) [–ājim] végződése csupán lexikalizált (állandósult) szavakban és kifejezésekben fordul elő: számnevekben (šnājim ’kettő’; maatājim ’kétszáz’, a mēā ’száz’ szóból), idővel kapcsolatos kifejezésekben (jōmājim ’két nap’, a jom ’nap’ szóból; paamājim ’kétszer’), páros testrészek esetén (jad ’kéz’, jādājim ’kezek’), a modern héberben páros ruhadarabok esetén (mihnaszājim ’nadrág’), valamint néhány további szóban (Micrājim ’Egyiptom’). Ezen felül, a héberben, akárcsak több más, i. e. I. évezredi (vagy annál későbbi) nyugati sémi nyelvben, megjelenik a főnév határozottságának a jelölése is, a héber esetén a [ha-] határozott névelő formájában. Határozatlan névelő nincs. A jelzőként használt melléknév nem csupán nemben és számban, de határozottság tekintetében is egyezik a főnévvel, míg az állítmányként használt melléknév csak nemben és számban egyezik meg.

A héber, sémi nyelvként, prepozíciókat használ az indoeurópai nyelvekhez hasonló módon, de – mint már említettük – esetet nem vonzanak a héber prepozíciók. Érdekesség továbbá, hogy a prepozíciók ragozhatók, és a magyarhoz hasonló módon a birtokos végződések segítségével fejezi ki azt a nyelv, ha névmáshoz járulna elöljáró:

l-

’-nak, -nek’

 

 

szusz

’ló’

 

l-i

’nek-em’

 

 

szusz-i

’lova-m’

 

le-ha

’nek-ed’

(hímnem)

 

szusz-ha

’lov-ad’ 

(hímnem)

l-o

’neki’

(hímnem)

 

szusz-o

’lov-a’ 

(hímnem)

Ezeknél a birtokos szuffixumoknál, akárcsak a személyragos igealakoknál, a héber – a legtöbb sémi nyelvhez hasonlóan – első személyben nem, de második és harmadik személyben is megkülönbözteti a hímnemet a nőnemtől.

A jelző a jelzett szó után áll szigorúan, a héber nyelv valamennyi korszakában. Kivételt egyedül az egynél nagyobb számnevek jelentenek. A birtokos is követi a birtokot, de a birtokviszony kifejezésének több módja is létezik. A [le-] (’-nak, -nek; felé’) prepozíciónak lehet birtokosi jelentése is (a beszélt nyelvi francia ŕ elöljáróhoz hasonlóan), és ebből fejlődött ki a misnai héber korban a modern héberben is használatos šel, ami az angol of, a német von, a francia de megfelelője. A legjellegzetesebb birtokos szerkezet viszont (más sémi nyelvekhez hasonlóan) az ún. constructusos szerkezet: a birtok az ún. status constructusba kerül, amelyet a birtokos szótári alakja (a status absolutus) követ. A status constructust a birtokjellel ellátott magyar főnévhez lehet hasonlítani (például a status absolutus: bajit ’ház’, ebből a status constructus: bét ’háza’), az egész szerkezet szórendje pedig olyan, mintha egy angol of-os birtokos szerkezetből kihagynánk az of-ot: bét David ’Dávid háza’, bét ha-melekh ’a király háza’. Status constructusban álló főnév nem hordozhat névelőt, így az egész szerkezet határozottságát a birtokoson álló névelő jelöli.

A status absolutus és a status constructus viszonyát a tōv ’jó’ melléknéven szemléltetjük:

 

Singularis

Pluralis

 

masculinum

femininum

masculinum

femininum

status
absolutus

tōv

tōvā

tōvim

tōvōt

status
constructus

tōv

tōvat

tōvē

tōvōt

A modern héberben a constructusos szerkezeteket nem használják produktívan birtokviszony kifejezésére, inkább csak rögzült kifejezések (bét szefer ’iskola’, szó szerint ’a könyv háza’), valamint állandósult szókapcsolatok (Universzitat Tel-Aviv ’Tel Aviv-i Egyetem’; Bét David, ’Dávid Háza’, mint egy intézmény neve) kifejezésére. A más nyelvekben gyakori, de a héberben nem létező produktív szóösszetétel szerepét tölti be ez a szerkezet. Valódi birtokviszony kifejezésére a šel prepozíciót használják (ha-bajit šel David ’Dávidnak a háza’), a választékos írott nyelvben pedig egy redundáns szerkezet is előfordul a korábban már említett birtokos szuffixumok segítségével (bét-o šel David, szó szerint ’az ő háza, [tudniillik], amelyik Dávidé’).

A bibliai héber mondat alapszórendje ige-alany-többi bővítmény (VSO), de nagyon gyakran kerül az alany vagy más bővítmény az ige elé. A modern hébert V2-nyelvként szokás tipologizálni, vagyis az ige mindig a mondat második pozíciójába kerül (akárcsak a németben), függetlenül attól, hogy az első pozíciót az alany vagy más mondatrész tölti-e be. De ez a szabály sem ennyire szigorú.

Végezetül, ejtsünk néhány szót a tárgy jelöléséről, amely az esetrendszer eltűnése következtében új problémákat vet fel. A John loves Mary-típusú szerkezetekben, ha az adott nyelv nem jelzi morfológiailag az alanyt vagy a tárgyat, a szórend szigorú rögzítése segíthet a fatális félreértések elkerülésében (ezt nevezzük a tárgy konfigurációs jelölésének). Tekintve, hogy névmás, élőlény vagy határozott főnévi csoport gyakrabban szerepel alanyi pozícióban, és élettelen tárgy vagy határozatlan főnévi csoport gyakrabban szerepel tárgyi pozícióban, sok nyelv csupán az esetek egy részében jelöli morfológiailag a tárgyat, más esetekben logikailag úgyis kikövetkeztetheti a mondat jelentését a hallgató. Ezt a jelenséget nevezzük differenciális tárgyjelölésnek (differential object marking): az angol vagy a francia csak a névmásokon jelöli a tárgyesetet, a névszókon nem, más nyelvek pedig csak az élők tárgyesetét jelölik, az élettelenekét nem. A héber (a bibliai hébertől kezdve), hasonló okokból fejleszthette ki a maga rendszerét, amely a határozott tárgy elé kiteszi az et prepozíciót, a határozatlan tárgyat viszont jelöletlenül hagyja. A tárgy jelölésének két módja párhuzamba állítható a magyar igék alanyi és tárgyas igeragozásával:

(1a)

Katav-ta

 

szefer.

 

ír\PERF-SG.2.MASC

 

könyv

 

’Írtál egy könyvet.’

 

 

 

 

 

 

(1b)

Katav-ta

et

ha-szefer.

 

ír\PERF-SG.2.MASC

ACC

a-könyv

 

’Írtad a könyvet.’

 

 

 

A héber írás

A héber írásrendszer a föníciai írásból fejlődött ki, amelynek következtében nem különböztet meg néhány olyan hangot, amelyek a föníciai nyelvben összeolvadtak, de a héberben nem. Az első szentély korában, vagyis a babilóniai fogság előtt, az ún. protohéber ábécével írták a hébert, amelyet a babilóniai fogság után, a perzsa korszaktól kezdve (i. e. 5. század) a szintén föníciai eredetű arámi betűk szorítottak ki. A római korban, párhuzamosan az arámi írással, a protohéber betűk ismét feltűnnek egy-két évszázadra, valószínűleg a nemzeti érzés kifejezésére, de azóta is az arámi írás (az ún. kvadrát betűk) segítségével jegyzik le a hébert. A középkorban elterjedt különböző kézírásos hagyományok közül ma a nyomtatott, valamint az askenázi írott ábécé mellett, bizonyos kontextusokban használják a szfárádi kézírásból kialakult félkurzív, ún. Rasi-betűtípust is. A héber betűknek számértékük is van, amelyek mennyiségek leírására és betűmisztikára egyaránt alkalmasak, de a mai Izraelben csupán olyan szerepük van, mint nálunk a római számoknak.

A hébert jobbról balra írják. A kizárólag magánhangzókat jelző héber ábécé nem különböztet meg kis- és nagybetűket, de a 22 betűből ötnek van ún. szóvégi alakja is. Az i. sz. I. évezred során, a valószínűleg arámi hatásra bekövetkező spirantizáció következtében, hat betűnek volt mind zárhang-, mind réshang-olvasata. A mai izraeli kiejtés ezek közül csupán a bet ([b] vagy [v]), a kaf ([k] vagy [kh]) és a pe ([p] vagy [f]) esetén tesz különbséget a kétféle olvasat között, az askenázi kiejtés megkülönbözteti a tav ([t] vagy [sz]) két olvasatát is, a jemeni zsidók kiejtése pedig a gimel és a dalet esetén is megőrzött különböző kiejtési hagyományokat.

Az i. sz. I évezred végén különböző iskolákban, a maszoréták tevékenysége révén, kialakított segédjelek (punktuáció, vokalizáció) egészíthetik ki a betűket. Ezek a segédjelek jelzik a magánhangzókat, a geminálódást, az említett hat begad-kefat betűnek a réshang vagy zárhang ejtési módját, és bibliai szöveg esetén a hangsúlyt is. Utóbbi szimbólumok egyben a mondat értelmi tagolását és a rituális felolvasási dallamot is jelölik. De ily módon csak a vallási szempontból fontos szövegeket pontozzák ki, továbbá – a modern héberben – a költeményeket, a gyermekkönyveket, néhány márkanevet, valamint néha egy-egy magánhangzójellel oldják fel könyvekben és újságokban az esetleges többértelműséget is.

Az olvasást segítendő, különösen pontozatlan szövegben, néhány betű időnként magánhangzóra utal. Így a vav betű jelölhet, a [v] mellett, [o] vagy [u] hangot is, a jod betű pedig [j], [i] és néha [e] hangot is. A szóvégi magánhangzót a legtöbbször egy néma he betű jelzi. Ezeket az olvasást segítő betűket mater lectionisoknak nevezzük. Defectiv (haszer, hiányos) írásmódról beszélünk, ha nem jelzi mater lectionis a magánhangzókat, ellenkező esetben pedig plene (male, teljes) írásról. A korai héber feliratok nem tartalmaztak mater lectionist, a nyelvtörténet során a számuk egyre nőtt, a kései bibliai héber, különösen pedig a holt-tengeri tekercsek írásmódja erősen plene. Az izraeli héberben a Héber Nyelvi Akadémia (http://hebrew-academy.huji.ac.il/english.html, http://en.wikipedia.org/wiki/Academy_of_the_Hebrew_Language) szabályai határozzák meg a magánhangzók írásmódját.

A héber ábécével kapcsolatban érdemes az alábbi honlapon található példákat megnézni: http://www.omniglot.com/writing/hebrew.htm. Ez az oldal leírja a Tóra-tekercsekben és más, szintén kézzel írt kegytárgyakban található betűformákat: http://www.geocities.com/Athens/9587/alephbet.html. A héber ábécéről a Wikipedián: http://en.wikipedia.org/wiki/Hebrew_alphabet. A 20. század elején írt Jewish Encyclopedia on-line szócikke a héber ábécéről: http://www.jewishencyclopedia.com/view.jsp?artid=1308&letter=A.

A héber gyorsírás, amely 19. századi előzmények után az 1920-as években alakult ki, balról jobbra halad, és jelzi mind a mássalhangzókat, mind a magánhangzókat. Ugyanígy a latin írás elveit követi az 1936-ban egységessé vált héber Braille-írás is (http://homepages.cwi.nl/~dik/english/codes/braille.html#Hebrew). 1968 óta léteznek jelei a héber ábécé betűinek az izraeli jelnyelvben, amely – más jelnyelvekhez hasonlóan – nem a héber nyelv jelelt változata, hanem egy saját belső struktúrával rendelkező, a 20. század első fele óta fejlődő, más nyelvvel és jelnyelvvel nem rokonítható, az Izraelben élő siketek által használt önálló nyelv (http://en.wikipedia.org/wiki/Israeli_Sign_Language, http://www.ethnologue.com/14/show_language.asp?code=ISL).

Az 1990-es években sok különböző héber fontkészlet keletkezett. Jellemző módon, az izraeli használatra készült, hagyományos és modern kinézetű fontkészletek a szabványos izraeli írógépek billentyűzetleosztását követték, és nem tartalmazták a modern héberben nem használatos segédjeleket. Ezzel szemben, a külföldi Biblia-kutatók számára készült fontkészletek tartalmazták a Biblia szövegében található valamennyi segédjelet, és a hagyományos betűformákat az európai klaviatúrához szokott felhasználó igényei szerint osztották le a billentyűzeten. A nem szabványos kódolás lehetetlenné tette a különböző betűkészletek közötti átjárhatóságot. További nehézséget jelentett az, hogy a hébert jobbról balra írják, viszont a szövegen belül a számokat és a beszúrt latin betűs szavakat balról jobbra. Emiatt Izraelben már az 1990-es évek közepén forgalmaztak saját fejlesztésű, többnyelvű (héber, arab, cirill és latin rendszerű), mindkét irányba írni képes szövegszerkesztőket. Az elmúlt években viszont, a szövegszerkesztők fejlődésének és a Unicode elterjedésének köszönhetően egyre kevesebb gondot okoz a szövegszerkesztés (sőt, az e-mailezés és az sms-küldés) héberül.

 

Héber nyelvű példaszöveg

Héber példaszöveg: Times New Roman
6. ábra: Héber példaszöveg: A Genezis (Teremtés könyve, 1Mózes) első fejezetének első három verse, vokalizáció (pontozás) nélkül, kvadrát-betűkkel, modern (Times New Roman) betűtípussal.

Héber példaszöveg: Rasi-betűk
7. ábra: Héber példaszöveg, félkurzív, ún. Rasi-betűkkel (azonos az 1. ábra szövegével)

(1) בראשית ברא אלהים את השמים ואת הארץ.
( 2 ) והארץ היתה תהו ובהו וחשך על-פני תהום ורוח אלהים מרחפת על-פני המים.
(3) ויאמר אלהים יהי אור ויהי אור.

Az alábbiakban a Biblia kezdősorait (1Mózes 1,1-3) vizsgáljuk meg. Először tekintsük a tiberiási maszoréták által kipontozott bibliai szöveg pontos, tudományos átírását:

(1)

Bərēšit

bārā

Ĕlohim,

ēt

ha-ššāmajim

və-ēt

hā-ārec.

 

Kezdetben

teremtette

Isten

ACC

az-ég

és-ACC

a-föld.

 

’Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.’

 

 

 

 

 

 

A maszorétákhoz hasonlóan megkülönböztetjük az átírás során a svát ([ə]), az ún. „színezett svát” vagy félhangzót (például [ĕ]), a teljes értékű rövid hangot (például [e]) és a hosszú hangot ([ē]). A geminátákat dupla magánhangzóként jelöljük, az aláhúzás pedig a spirantizációt (réshanggá válást) jelzi a begad-kefat betűkben. A vessző a mondat közepét jelző dallamjegy visszaadására szolgál, a kötőjeleket viszont kizárólag a morfológiai értelmezés érdekében szúrtuk bele a szavakba.

A bərēšit szó eredetileg morfológiailag összetett: a roš ’fej’ szóból származik a rēšit ’kezdet’ szó, amely a be- (’-ban, -ben’) egybeírt elöljáró révén időhatározóvá válik. A mondatban mindkét tárgyat megelőzi az ēt határozott tárgyat jelző prepozíció. A tárgyak a [ha-] névelő révén válnak határozottá, de e névelő a következő szó első fonémájától függően másként és másként viselkedik: általában geminálja a következő mássalhangzót, de ha ez nem lehetséges, akkor a saját magánhangzóját nyújtja meg. A [və-]’és’ szócskát, akárcsak a határozott névelőt vagy a [be-] prepozíciót, egybeírjuk a következő szóval. A bārā ige a b.r.?. gyök (ahol [?] a torokzárhangot, vagyis az alef-et jelöli) Qal perfectum Sing. 3. masc. alakja.

(2a)

Və- hā-ārec

hājə-tā

tohu vā-bohu

və-hošek

al-pəné təhom,

 

És-a-föld

volt-Sg.3.fem

kietlen és-puszta

és-sötétség

fölött mélység,

 

’És a föld kietlen és puszta volt, és sötétség [volt] a mélység fölött’

 

 

 

 


(2b)

və-ruah

Ĕlohim

mərahepet

al-pəné

ha-mmājim.

 

és-szellem

Isten

lebeg.PART-SG.FEM

fölött

a-víz.

 

’és Isten szelleme lebeg(ett) a víz fölött’

 

 

 

 

A h jel itt a het betűt jelzi, amely egy erős [h] hang, valójában két különböző (például az arabban megőrződött) protosémi hang összeolvadása. A ’föld’ jelentésű erec szó nőnemű, ezért a hājətā (más kiejtési hagyományban: hājtā), a létige Qal perfectum singularis 3 femininum alakja szerepel a mondat első felében. A mondat második két tagmondatában nincs ige (a bibliai héberben a participium – például mərahepetmég nem fejez ki jelen időt, jelentése inkább ’lebegő’ vagy ’lebegve’), mivel a héber megengedi a névszói állítmányt. A ruah Ĕlohim ’Isten szelleme’kifejezés egy constructusos szerkezet, amelyről már korábban esett szó.

A harmadik vers végre bemutatja, hogy a bibliai héber alapszórendje VSO (ige-alany-tárgy):

(3a)

Va-jomer

Ĕlohim

jəhi

ōr,

 

És-mond/IMPERF.SG.3.MASC

Isten

van/JUSSIV.SG.MASC

fény,

 

’És mondta Isten, hogy legyen világosság,’

 

 

 

        

(3b) va-jəhi

ōr.

 

és-van/IMPERF.SG.3.MASC

fény.

 

’és lett világosság.’

 

Ebben a versben a vav-consecutivum működése is megfigyelhető: mind a jomer, mind a jəhi imperfectum-alak, mégis múlt időként fordítjuk. Utóbbi egyébként lerövidült a vav-consecutivum hatására, mert rendhagyó csoportba tartozik, és egybeesik a jəhi jussivusi (’legyen’) alakkal.

Az eddig tárgyalt három bibliai vers a következőképp hangzik a mai leegyszerűsödött izraeli kiejtésben:

Bresit bara Elohim et ha-samajim ve-et ha-arec. Ve-ha-arec hajta tohu va-vohu, ve hoseh al-pné t’hom, ve-ruah Elohim merahefet al-pné ha-majim. Va-jomer Elohim jehi or, va-jhi or.

Természetesen, ha ugyanezt a gondolatot egy mai izraeli a saját szavaival fejezné ki, akkor nem használna vav-consecutivum­ot, és jussivus helyett jövő időbe (a bibliai héberbeli imperfectumba) tenné az igét:

(4)

Ve-amar

Elohim

še-jihje

or,

ve-haja

 or.

 

És-mond/MÚLT

Isten

hogy-van/JÖVŐ

fény,

és-van/MÚLT

fény.

Érdekességképpen, így hangzik ez a három vers a Magyarországon hagyományos askenázi zsidó kiejtésben:

Börésisz boro Elajhim esz há-somájim vö-esz ho-orec. Vö-ho-orec hojszo szajhu vo-vajhu vö-chajsech ál-pönéj szöhajm, vö-ruách Elajhim möráchefesz ál-pönéj há-mojim. Vá-jajmer Elajhim jöhi ajr, vájhi ajr.

Itt szándékosan a magyar anyanyelvű beszélő által érzett fonémákat használtuk, vagyis például a svát ö-nek jelöltük. Ebben a szövegmintában látszódik néhány azon, a középkorban lejátszódott hangváltozások közül is, amelyek az askenázi (európai, a mediterrán térségtől északra eső) kiejtési hagyományt jellemzik. Így a begad-kefat szabály szerint spirantizálódott tav [sz]-ként jelenik meg, a hosszú [ā] hang pedig – a kánaáni hangváltozást megismételve – [ō]-vá vált. Ezzel egy időben a korábbi [ō] hang diftongizálódott (kettőshangzóvá vált), a nyugati askenázi kiejtési hagyományban [au]-vá, a keleti kiejtési hagyományban [oj]-já (Belorussziában [öj]-jé, Litvániában [ej]-jé), a középső, magyarországi hagyományban pedig [aj]-já (ahol az a betűt magyarosan kell ejteni).

Tikkun
8. ábra: Részlet egy Tikkunból (1Mózes 1,1-5): A Tikkun a zsinagógabeli Tóra-olvasásra való felkészülést segítő könyv, amely két hasábban tartalmazza a Tóra (Mózes öt könyve) szövegét. Az ábra bal fele úgy néz ki, mint egy kézzel írt, zsinagógában használatos Tóra-tekercs, amely kizárólag a mássalhangzós szöveget tartalmazza. Ezzel szemben, a jobb oldalon a mondatvégejelek (kettős pont), valamint a magánhangzó- és a dallamjegyek is láthatóak, így a Tóra-olvasásra készülő személy ellenőrizni tudja, hogy helyesen olvassa-e ki a tisztán mássalhangzós szöveget. Érdemes megfigyelni a különleges betűtípust, amelyet kizárólag kegytárgyak (Tóra-tekercs, tefillin, mezuza, Eszter-tekercs…) írásánál használnak. A két hasáb között található kisméretű betűk (alef, bet, gimel, dalet, he) számértéke a bibliai versek számozását jelzik.


Hagyományos Tóra-kiadás
9. ábra: Részlet egy hagyományos Tóra-kiadásból: Mózes 1. könyvének, a Teremtés könyvének (Genezis, Berésit) első négy és fél verse olvasható a jobb felső sarokban. Mellette, kis betűvel, a Targum Onkelosz, a Héber Biblia legkorábbi arámi fordítása szerepel, mindkettő kvadrátírással, hagyományos betűtípussal, kipontozva. A szöveg alatt különböző rabbinikus kommentárok láthatóak, amelyek közül a legjelentősebb az észak-franciaországi Rasi (rabbi Slomo Jichaki, 1040–1105) lap közepén található szövegmagyarázata. (A vastagon szedett szavak a bibliai szöveg, amelyhez Rasi a magyarázatait fűzi.) Figyeljük meg, hogy a kommentárok már nincsenek vokalizálva (magánhangzójelekkel ellátva, kipontozva), sőt többségük más betűtípussal lett szedve. Ezt a szfárádi kézírásból kifejlesztett félkurzív betűtípust Rasi-betűnek nevezzük, mert a Rasi-kommentárok szedésére használták először a 16. században, hogy ezáltal vizuálisan is elválasszák a főszöveget a magyarázatoktól.

 

Végezetül, álljon itt a Biblia első három versének arámi fordítása a Targum Onkeloszból, amely egyúttal átvezet bennünket a következő északnyugati sémi nyelv tárgyalásához is. A fordítás héberről arámira szó szerinti, a fenti (1)-(3)-ban leírt mondatokat követi, ezért nem szükséges ismét glosszáznunk őket:

(1’)

Be-qadmin bərā Adonaj jāt šəmajā və-jāt arcā.

(2a’)

Və- arcā havat cādjā və-rēqanjā va-hašokā pārasz al-appē təhomā,

(2b’)

və-ruhā min kodām Adonaj mənašvā al-appē majā.

(3a’)

Va-ămar Adonaj jəhē nəhōrā,

(3b’)

va-hăvā nəhōrā.

Az arámi jāt a héber et-hez hasonlóan a határozott tárgyat jelöli. Mivel a vav-consecutivum nem létezik arámiban, a 3. versben – a (4) alatti modern héber fordításhoz hasonlóan – perfectumokat találunk (ămar, hăvā). A Targum szövege abban különbözik a bibliai szövegtől, hogy az Elohim (’Isten’) istennév helyett a máshol a bibliai szövegben is szereplő Adonaj (’Úr, Örökkévaló’) tulajdonnevet használja. Érdekesség még, hogy az „Isten lelke” birtokos szerkezetet, a teológiai korrektség érdekében, a Targum „Istentől származó lélek”-nek (ruha min kodam Adonaj-nak) fordítja.

 

Arámi

Hogyan is viszonyul a héber az arámihoz? Említettük már, hogy az i. e. II. évezredben válhatott el egymástól az arámi és a héber nyelv ősének az útja. Érdekesség, hogy a bibliai szövegben az izraeliták a saját őstörténetüket is az arámiakkal kapcsolják össze: 5Mózes 26,5 szerint „bolyongó arámi volt az ősapám”, és mind Izsák, mind Jákob az arámi rokonságból házasodott.

A régészeti leletek tanúsága szerint az arámi törzsek az i. e. 11. században bukkantak fel Szíriában. A nomád törzsek „sejkségei” folyamatosan kiskirályságokká alakultak, amelyek közül a legjelentősebb Damaszkusz volt. Ezek az államalakulatok a környékbeli újhettita utódállamokkal, valamint Izrael és Júda királyságaival rivalizáltak egészen addig, amíg a terjeszkedő Újasszír Birodalom a vazallusaivá nem teszi az i. e. 8-7. században, majd az Újbabiloni Birodalom teljesen el nem törli őket a történelem színpadáról.

Földrajzi, kulturális és nyelvi értelemben tehát a következő módon foglalhatóak össze az északnyugati sémi népek és nyelvek. A spektrum egyik végén, messze északnyugaton található Ugarit, amely már i. e. 1200 körül elpusztult. Délre tőle találjuk a szintén jelentős és régi, fejlett kultúrával rendelkező tengerparti föníciai kereskedővárosokat, amelyek a nyelvüket és az írásukat az i. e. I. évezred közepéig megőrizték, de egyedül Türosz észak-afrikai gyarmata, Karthágó az, amelyik a római kor végéig képviseli a föníciai-pun identitást, nyelvet és írást. A tengerparti sávtól beljebb helyezkednek el a kánaáni kiskirályságok (az i. e. II. évezredben), majd a héber, a moabita és az edomita törzsek által létrehozott királyságok és ezek nyelvei, amelyek közül egyedül a héber élte túl az ókort. A spektrum másik végén, a tengerparttól jóval távolabb, Szíriában találhatók az arámi törzsek, akik a legkésőbb hozták létre a saját államalakulataikat, és sok tekintetben a szomszédos népek kultúráit (így például a föníciai írást) vették át. Láttuk azt is, hogy már az i. e. II. évezredben a spektrum közepén lezajlott egy hangváltozás, a kánaáni hangeltolódás, amely nem jutott el a két perifériáig: sem Ugaritig, sem az arámi nyelvig. Így a fenti arámi példában, a (2a’)-ban, található a pārasz igealak, amely egy Pəal participium (a héber Piel participium mərahepet fordítása), és héberül poresz lenne, az arámi [ā] ~ héber [ō] hangmegfelelés alapján.

Az arámi kiskirályságok tehát az i. e. 7. századra eltűntek a történelem színpadáról, de az arámi nyelv története nem ért véget, sőt igazából ekkor kezdődött el. Ugyanis a Közel-Keleten egyre nagyobb szerepre tett szert az arámi nyelv, valószínűleg egy demográfiai robbanás következtében, esetleg az asszír hadseregben alkalmazott arámi írnokok befolyása miatt. A térség fokozatosan „el-arámiasodik”, diplomáciai nyelvvé és lingua franca-vá válik (amelynek a nyoma megtalálható a Bibliában is, 2Királyok 18,26 = Ézsaiás [Izajás, Jesaja] 36,1 alatt). Majd az Újbabiloni Birodalmat felváltó Perzsa Birodalom az adminisztráció hivatalos nyelvévé is teszi, és a következő évezredben – egészen az arab hódításig – a Közel-Kelet domináns kommunikációs eszköze lesz.

Mivel az arámi nyelv mind a szókincsét, mind a nyelvtani szerkezetét tekintve nagyon hasonlít a héberre, valamint az arámi egyik dialektusáról, a szír nyelvről külön is szó esik majd (Kövér András, in: in: Zólyomi Gábor (szerk.): Ókori és keleti nyelvek és írások. Egyetemi jegyzet. Bölcsészkonzorcium), csupán néhány érdekességet emelünk ki, és nem mélyedünk bele azokba a hangtani és nyelvtani különbségekbe – a már említett, az arámiban nem lezajlott kánaáni hangváltozáson túl –, amelyek megkülönböztetik a hébertől. Természetesen ugyanúgy gyökmássalhangzókra és igetörzsekre épül az igei morfológiája, mint az ugaritié vagy a héberé. Az igetörzsek, habár etimológiailag rokonok, de kicsit eltérnek a hébertől, és korszakonként is változnak az arámiban.

A főnévi morfológia legérdekesebb vonása az, hogy a hébernél említett status absolutus és status constructus mellett létezik status determinatus is, amely a többi későbbi nyugati sémi nyelv (arab, héber) határozott névelővel ellátott alakjainak felel meg. A tāv ’jó’ melléknév egyes és többes számú, hím- és nőnemű ragozásán bemutatva:

 

Singularis

Pluralis

masculinum

femininum

masculinum

femininum

status
 absolutus

tāv

tāvā

tāvin

tāvān

status
constructus

tāv

tāvat

tāvē

tāvāt

status
determinatus

tāvā

tāvtā

tāvayyā

tāvātā

Érdemes összevetni ezt a táblázatot a héber kapcsán bemutatott hasonló táblázattal, a kánaáni hangtörvény fényében.

Az arámi törzsek a föníciai betűket vették át, és az így kialakított arámi írás – az arámi nyelvvel együtt – az egész Közel-Keleten elterjedt, egy sor további ábécének (a hébernek, az arabnak, a brahminak...) vált az ősévé, mint arra az írástörténet során vissza fogunk térni. Ezen a ponton az arámi nyelv későbbi történetével érdemes inkább foglalkoznunk.

Az arámi nyelvtörténet első korszakát ó- vagy régi aráminak nevezzük(i. e. 11. sz.– 538). Ebből a korból föníciai helyesírással ­– vagyis a rokon szavak föníciai ejtését tükröző módon – írt feliratokat találunk, részben az arámi kiskirályságokból, valamint a 7-6. századból papiruszokat. Különösen jelentős a szíriai Tell Fekherijjében talált akkád–arámi bilingvis felirat (i. e. 800 k.).

A következő korszak nyelvét (az i. e. I. évezred második felében) birodalmi aráminak (Reichsaramäisch / Imperial Aramaic) nevezzük, mivel a Perzsa Birodalom (az Akhaimenida dinasztia) egyik hivatalos nyelve volt, és emiatt hivatalos feliratok, papiruszok, levelezés is fennmaradt nagy számban. Ismertek például az egyiptomi Elephantine (Jeb) szigetén talált dokumentumok, vagy a bibliai Ezra könyvében található (4,8–6,18 és 7,12–26) perzsa kori dokumentumok. Az utóbbi mellett a bibliai arámi nyelv másik jelentős korpusza Dániel könyvében található (2,4b–7,28), amely – Ahiqar mondásaival együtt – példa a kései perzsa és a hellenisztikus korban keletkezett arámi nyelvű szépirodalomra. Ennek a kornak a végére a korban az arámi nyelv (és írás) egészen Indiáig eljutott, mint azt Asóka király arámi-görög feliratai is bizonyítják.

A beszélt arámi nyelv természetesen továbbfejlődött, miközben a birodalmi arámi maradt az irodalmi norma. Mint arról már szó esett, a funkcionális diglosszia során a beszélt nyelv akarva-akaratlanul beszűrődik az írott nyelvbe is. Sok kutató ezért a kései hellenisztikus kor és a korai római kor írott arámi nyelvét középaráminak nevezi, megkülönböztetve azt a klasszikus birodalmi arámitól. Ekkoriban a városi kultúra nyelve már a görög – a latin a Római Birodalom keleti tartományaiban csak mérsékelten van jelen –, de a helyi lakosság nagy részének az arámi beszélt változata az anyanyelve. A középarámi nyelvhez sorolhatjuk a holt-tengeri tekercsek között található arámi szövegeket (például a Genezis Apocriphont), az Újszövetségben található arámi kifejezéseket, a Héber Biblia legkorábbi zsidó fordításait (például a Targum Onkeloszt), a Jeruzsálemben és máshol talált arámi feliratokat, az arámi nyelven íródott Bar Kokhba-leveleket, az ékírással írt uruki varázsszöveget, nabateus, palmürai és a dura-europosi feliratokat.

Körülbelül az i. sz. 2. században szűnik meg a birodalmi arámi nyelv irodalmi norma státusza. A változás oka az lehetett, hogy talán ekkorra vált a görög és a latin kizárólagosan a városi műveltség nyelvévé a Római Birodalom keleti tartományaiban, vagyis arámi nyelven már nem nagyon írtak a központokban. Ez a fordulat tette lehetővé azt, hogy egyes periférikus zárt csoportok a maguk beszélt nyelvén kezdjenek el saját irodalmat létrehozni. A kései arámi (más elnevezések szerint középarámi) korban tehát megszűnik a korábbi évszázadokra jellemző funkcionális diglosszia, de megszűnik az írott nyelv viszonylagos egységessége is. Az elmúlt évszázadok során létrejött dialektusok, azon belül pedig az egyes etnikai-vallási csoportokra jellemző szociolektusok határozzák meg a kései arámi változatait.

Körülbelül a Római Birodalom és a Parthus / Szasszanida Birodalom határvonala mentén kettéválaszthatjuk a nyugati és a keleti arámi dialektusokat. A nyugati arámin belül megkülönböztetünk palesztinai zsidó arámit (vagy galileai arámit: a Jeruzsálemi Talmud, a midrások, feliratok és varázstálak nyelve), palesztinai keresztény arámit (a korai keresztény közösség és néhány egyházatya által írt művek), valamint palesztinai szamaritánus arámit. A keleti arámin belül pedig a mandeusok (Dél-Irakban a mai napig található, szinkretikus vallást követő népcsoport) nyelvén és a babilóniai zsidó arámin (a Babilóniai Talmud nyelve) kívül, ide tartozik a szír is, vagyis a közel-keleti keresztény egyházak többségének a nyelve a mai napig.

A szír nyelv (angolul: Syriac, és nem keverendő össze az arab nyelv szíriai dialektusával) eredetileg az Edessza városában és a körülötte lévő területeken (a mai Törökország délkeleti részén és Szíria északkeleti területein) beszélt keleti arámi dialektus, a Perzsia és a Római Birodalom határán található kis állam nyelve volt. A Római Birodalom i. sz. 244-ben annektálta véglegesen Edesszát, és körülbelül ebben a korban emelkedett a szír irodalmi rangra is, miután az edesszai keresztény egyházak a nép által beszélt nyelvet tették liturgikus nyelvvé. Költemények és teológiai művek mellett, a legjelentősebb alkotás ebben a korban a Pesitta, a kereszény Biblia szír fordítása. Az 5. század végén, teológiai viták következtében, nagy számú szír keresztény menekült a Római (Bizánci) Birodalomból a Perzsa Birodalomba, amelynek következtében a szír közösség felbomlott keleti és nyugati szír egyházakra. (Később, a kora-újkorban mind a keleti, mind a nyugati szírek további egyházakra bomlottak, például a római katolicizmushoz való viszonyuk szerint.) A teológiai nézeteltérések és a földrajzi távolság további különbségekhez vezetett, mind az írásképben, mind a kiejtésben. Kiejtésbeli eltéréshez vezetett például a nyugati szírben lezajlott a [ā] > [ō] hangváltozás, amelyet a proto-héber (kánaáni nyelvek) és az askenázi héber történetéből egyaránt ismerünk. Sok ókori mű, például görög filozófiai és tudományos alkotások, a szír kolostorok fordítói tevékenysége révén jutott el az arab világba, majd később a korai reneszánsz Európába. A korai kereszténység sok műve, például apokrif iratok, szír nyelven maradtak fenn a mai napig. De az eredetileg is szírül született irodalmi és teológiai alkotások száma is jelentős a középkorban.

Az arámi, ill. azon belül a szír nyelv egészen az arab hódításig, vagyis az i. sz. 7. századig dominálta a Közel-Keletet, és ezt követően is csak folyamatosan szorította ki az arab. A szír egyházak nyelvhasználatában a mongol hódítás (13. század) számít fordulópontnak. Mind a mai napig találunk azonban modern arámi nyelveken beszélő elszórt kis közösségeket a Közel-Keleten: így a nyugati újszírt beszélő közösségeket (turójo) a délnyugat-törökországi Tur Abdin régióban, a keleti újszíreket (ajszori-ak, azaz „asszírok”: például az urmi vagy a zakho dialektusokkal), a mandeusokat Dél-Irakban, vagy a Szíriában, Damaszkusztól északra található falvakban beszélt nyugati újarámit (Maclūla). De egyes észak-iráni zsidó közösségek is újarámi nyelven beszélnek. A huszadik században, a héber nyelvújítás mintájára, egyes szír közösségek újraélesztették a szír nyelvet, így ma a nyugati világban újságok is megjelennek szírül.

i.e. 11. sz. – 538.

óarámi (régi arámi): az arámi kiskirályságok feliratai

i.e. 538.  – i. e. 332.

birodalmi arámi: a Perzsa Birodalom hivatalos nyelve
Bibliai arámi: Ezra és Dániel könyveiben

i.e. 332. – i. sz. 2. sz.
(hellenisztikus és kora
római kor)

középarámi (diglosszia)
(például qumrani arámi, korai targumok…)

i.sz. 2. sz. –
(kései római kor,
bizánci kor,
korai arab középkor)

kései arámi


nyugati arámi dialektusok:
palesztinai keresztény arámi
palesztinai zsidó arámi, szamaritánus arámi…

keleti arámi dialektusok:
szír, mandeus,
babilóniai zsidó arámi…

modern kor

mai újarámi nyelvek


nyugati újarámi nyelvek

keleti újarámi nyelvek:
nyugati újszír,
keleti újszír…

10. ábra: Az arámi nyelv történetének legfontosabb szakaszai.

 

Az ún. „zsidó nyelvek”

Habár többségükben nem nyugati sémi nyelvekről lesz szó, de érdemes itt tárgyalni a judeo-nyelveket is. Említettük már, hogy a babilóniai fogságtól kezdve a zsidóság egy jelentős részének arámi volt az anyanyelve, és héber anyanyelvű beszélő nem élt talán az időszámításunk szerinti 3-4. század és 1882 között. A hellenisztikus kortól kezdve a görög nyelvű zsidóság, és annak irodalma is egyre fontosabbá vált, majd a Római Birodalom nyugati felében létrejöttek latinul beszélő zsidó közösségek is. A középkorban többek között arab, francia, német, olasz, perzsa, spanyol, szláv, olasz területeken éltek olyan zsidó közösségek, amelyek átvették a helyi nyelveket. De önmagában ettől még nem beszélhetnénk judeo-arabról, judeo-franciáról, judeo-németről (jiddis), judeo-spanyolról (ladino, dzsudezmo – az elnevezések közötti árnyalatnyi különbségektől most eltekintünk), judeo-perzsáról, judeo-tatról, judeo-berberről és így tovább.

Amikor zsidó nyelvekről beszélünk, három fázist kell megkülönböztetnünk. Először, az idegen nyelvi közegbe érkező zsidó közösség – néha egy-két, néha több generáció alatt – átveszi az adott közeg nyelvét, ez válik az „alapnyelvvé”. De szükségszerűen hozzáadja a maga hozott szókincsét is: a zsidó vallással és életformával kapcsolatos fogalmak elnevezéseit, valamint a korábban általuk beszélt nyelvből vagy nyelvekből származó „kedvenc” kifejezéseket, szófordulatokat. Sok esetben egy szó az alapnyelvben más érzelmi töltettel vagy asszociációs körrel rendelkezik, mint a héberből vagy arámiból származó kifejezés.

Második lépésként létrejön egy önálló, koherens zsidó szociolektus, különösen akkor, ha a zsidó közösség – a középkori társadalmak szerkezeténél fogva – jóval zártabb, mint a mai modern korban. De ugyanez a jelenség megfigyelhető a mai amerikai ultra-ortodox közösségben is, amely létrehozta a maga judeo-amerikai angolját. Mivel a vallás, a liturgia, a tudomány és az irodalom (egyik) nyelve a héber, és az arámi is jelen van állandóan a zsidó közegben, a közösség akarva-akaratlanul belesző héber, arámi vagy más judeo-nyelvből származó elemeket az anyanyelvébe. Ebben a folyamatban a vallási-etnikai identitás tudatos kifejezése is jelen lehet, és a judeo-szociolektus elhasonul az alapnyelvtől. A „zsidós” elemek már nem idegen „szakkifejezésekként” ékelődnek bele az alapnyelvbe, hanem a szociolektus teljes nyelvi struktúráját – hangtani, nyelvtani és lexikai szinten egyaránt – áthatják ezek a jellegzetességek.

A judeo-nyelv egyik érdekessége az, hogy héber írásjelekkel jegyzik le, és vannak kutatók, akik bármely, zsidók által héber betűvel leírt szöveget judeo-nyelvnek tartanak. De a valódi judeo-nyelven írt szövegnek van egy másik érdekessége is, amely a judeo-arab és a judeo-perzsa esetén a leglátványosabb: mivel a zsidó közösség saját használatra, héber betűkkel jegyzi le, ezért nem köti őt az irodalmi norma. Vagyis abban a korban, amikor arab vagy perzsa nyelvterületen funkcionális diglosszia volt jelen, és a beszélt nyelvi dialektusok eltávolodtak az írott nyelv normáitól, a héber betűs, judeo-arab és judeo-perzsa szövegekbe bekerülhettek a zsidó szociolektus jellegzetességein túl a helyi beszélt dialektus jellegzetességei is. De természetesen léteznek valódi irodalmi nyelven, de héber betűkkel írt szövegek is, például a karaiták által írt művek többsége.

A harmadik fázis a jiddis és a ladino esetében figyelhető meg. Amikor a zsidókat elűzték valamely országból, de az új helyen nem vették át a környezet nyelvét, teljesen különböző nyelvi közegben fejlődött tovább az adott judeo-nyelv. A judeo-német nyelvű beszélők többsége szláv (lengyel, majd orosz; később részben magyar) nyelvi közegbe került a 14-15. századtól kezdve, míg a judeo-spanyol beszélők az 1492-es spanyolországi kiűzetést követően a mediterrán térség arab és török nyelvű országaiba kerültek. Emiatt a jiddis fejlődése elszakadt a középkori németétől, és szláv elemekkel bővült, miközben a ladino a spanyoltól külön utakon, arab és török hatás alatt változott. A jiddisben például meg lehet különböztetni a középfelnémet alapba beépülő héber és arámi szavakat, az eredetileg német területre érkező zsidók által magukkal hozott korábbi judeo-nyelvek (judeo-ófrancia, judeo-görög) elemeit, majd a szláv (lengyel, később orosz) hatásokat, a későbbi német befolyást, amelyre még ráépülhet a 19. századi Magyarországon a magyar hatás, vagy a 20. századi Amerikában az angol hatás. És mindemellett, a belső fejlődéssel is számolnunk kell. A jelenség a judeo-olasz esetén is tetten érhető, mivel a gyakori kiűzetések folytán valamely város judeo-olasz nyelvváltozata gyakran valamely más itáliai térségnek, a zsidó közösség korábbi lakóhelyének az olasz dialektusával rokon.

A fenti gondolatmenet alapján érthető, hogy miért téves felfogás a judeo-nyelveket korrupt nyelvváltozatoknak tekinteni, hogy – a közfelfogással ellentétben – a jiddis miért nem „leromlott német”. A judeo-nyelvek, valamely nyelv dialektusaihoz és szociolektusaihoz hasonlóan, valóban különböznek az irodalmi normától, és emiatt tényleg „hibás” a használatuk olyan szituációban, amelyben a norma használata társadalmilag elvárt, egyedül „helyes”. De a judeo-nyelvek a maguk közegében tökéletesen kifejlett nyelvek vagy nyelvváltozatok, koherens szerkezettel, szigorú belső szabályokkal – amelyeket az anyanyelvi beszélők helyesen alkalmaznak –, és éppúgy hosszú, komplex fejlődés révén jöttek létre, mint a dialektusok.

Téves az a felfogás is, amely a judeo-nyelveket „keveréknyelveknek” tekinti. Éppen a jiddis szolgált az egyik első példaként annak a bemutatására (ld. Uriel Weinreich munkásságát), hogy a látszólag keveréknyelvekben (ill. az ún. kreol nyelvekben) egy sor jelenség nem vezethető le a forrásnyelvekből, hogy ezek a nyelvek nem egyszerűen a forrásnyelvek egyes elemeinek a véletlen keveredése. Ráadásul az anyanyelvi beszélő többé-kevésbé tudatában van annak, hogy a judeo-nyelv melyik eleme melyik forrásnyelvből származik (amint mi is érezzük, hogy melyek az idegen szavak a magyarban), és a különböző forrásnyelvekből származó elemek kombinációjának – bármennyire kreatív is lehet a nyelv – szigorú szabályai vannak. Így például a jiddisben a héber eredetű szavak héber többes számot kapnak, míg a német eredetű szavak német többes számot.

A zsidó nyelvek (beleértve a hébert, az izraeli jelnyelvet és a rabbanita zsidóságból kiszakadt karaita közösség által beszélt karaim nyelvet is) kutatásához jó kiindulópont a http://www.jewish-languages.org/ oldalon található portál (leírásokkal, bibliográfiával) és levelezési lista.

 

Biró Tamás köszönetét fejezi ki a következő személyeknek a szöveggel kapcsolatos észrevételeikért, javaslataikért: Juhász Gabriella, Koltai Kornélia és Kelenhegyi Andor.

 


 

Szakirodalmi útmutatók

Bányai Viktória

 

Szakirodalmi útmutató az északnyugati sémi nyelvekhez és az ugaritihoz

Bármely, ebben a fejezetben tárgyalt kérdés tanulmányozásához hasznos kiindulópont az Encyclopaedia Judaica (Roth – Wigoder 1972, valamint a kiegészítő kötetek; több kiadásban CD-Rom-on is hozzáférhető), különösen például az Alphabet, Hebrew; Aramaic; Hebrew Grammar; Hebrew Language; Jewish Languages; Ladino; Ugaritic; Yiddish Language; stb. szócikkek.

Izre’el 2002 cikkgyűjteménye betekintést nyújt számtalan aktuális kutatási kérdésbe a sémi nyelvek – sőt az afroázsiai nyelvcsalád – nyelvészete területén. A tárgyalt nyelvek és módszertanok sokfélesége különösen tanulságos.

Izre’el 2002 könyvrecenziója szerint is Bennett 1998 az egyik legjobb tankönyv, amellyel egy kezdő diák megszerezheti a sémi összehasonlító nyelvészeti alapokat. Különleges módszertani felépítése miatt más nyelvcsaládok iránt érdeklődők számára is melegen ajánlható. Az általános nyelvészeti bevezető fejezetet a sémi nyelvcsalád vázlatos ismertetése követi, majd különféle összehasonlító és történeti rekonstrukciós technikákat mutat be, mindezt röviden, célratörően. A könyv célja nem a tényanyag lexikonszerű ismertetése – arra használható Moscati 1964 –, hanem a módszertan megismertetése a diákkal, sok-sok megoldandó feladaton keresztül. Ezek a feladatok arra az alaposan összeválogatott, gazdag adatbázisra (paradigmák, összehasonlító szótáblázatok) épülnek, amely a könyv kétharmadát kiteszi.

Ugariti szövegkiadások latin betűs átírással és angol fordítással például Gibson 1977 és Parker 1997. A legfrissebb szótár del Olmo Lete – Sanmartín 2004. Nagyon alapos leírása az ugariti nyelvnek Tropper 2000, míg Sivan 1997 egy rövidebb, tömörebb nyelvtan. Nem csupán nyelvészeti, hanem irodalmi és vallástörténeti kutatások kiindulópontjaként és gazdag bibliográfiai forrásként egyaránt ajánlható Watson – Wyatt 1999 gyűjteményes kötete, amelyben Tropper foglalja össze az ugariti nyelvtant (pp. 91-121). Az Ugarit-kutatásra szakosodott folyóirat például az Ugarit-Forschungen, valamint a Newsletter For Ugaritic Studies. Magyarul hozzáférhető irodalomként ajánlható Maróth 1986.

Hasznos linkek Ugarittal és az ugariti nyelvvel kapcsolatban:
Ugarit a Wikipedián:
http://en.wikipedia.org/wiki/Ugarit
http://en.wikipedia.org/wiki/Ugaritic_language
http://en.wikipedia.org/wiki/Ugaritic_alphabet (az ugariti Unicode-ról is)
Az Edinburgh Ras Shamra Project (leírások, bibliográfia):
http://www2.div.ed.ac.uk/other/ugarit//home.htm
Az ugariti nyelvtan egy nagyon rövid vázlata:
http://homepage.mac.com/rallan/.Public/Ugaritic%20Grammar.pdf.
Egy hajszállal hosszabb ugariti tanfolyam: http://www.theology.edu/ugraintr.htm
Ugarit és a Biblia: http://www.theology.edu/ugarbib.htm

Magyarországon a bibliai hébert oktató tanszékek, így például az ELTE Assziriológiai és Hebraisztikai tanszéke hirdet időnként ugariti órát, de a bibliai hébert jól ismerő hallgató saját maga is könnyen beletanulhat az ugariti nyelvbe.

Bibliográfia

Bennett, Patrick R. 1998. Comparative Semitic Linguistics: A Manual. Winona Lake, Eisenbrauns.
Gibson, John C.L. 1977. Canaanite Myths and Legends. T. & T. Clark.
Izre’el, Shlomo (ed.) 2002. Semitic Lnguistics: The State of the Art at the Turn of the Twenty-First Century. Israel Oriental Studies 20. Eisenbrauns.
Maróth Miklós (ford.) 1986. Baal és Anat: ugariti eposzok Budapest, Helikon.
Moscati, Sabatino – Spitaler, Anton – Ullendorf, Edward – von Soden, Wolfram 1964. An Introduction to the Comparative Grammar of the Semitic Languages. Porta Linguarum Orientalium 6. Wiesbaden, Otto Harrassowitz.
del Olmo Lete, Gregorio – Sanmartín, Joaquín 2004. A Dictionary of the Ugaritic Language in the Alphabetic Tradition. Leiden, Brill Academic Publishers.
Parker, Simon B. (ed.) 1997. Ugaritic Narrative Poetry: Writings from the Ancient World Society of Biblical Literature. Atlanta, Scholars Press.
Roth, Cecil – Wigoder, Geoffrey (eds.) 1972. Encyclopaedia Judaica. Jerusalem.
Sivan, Daniel 1997. A Grammar of the Ugaritic Language (Handbook of Oriental Studies/Handbuch Der Orientalistik). Leiden, Brill Academic Publishers.
Tropper, J. 2000. Ugartische Grammatik, AOAT [Alter Orient und Altes Testament] 273. Münster, Ugarit Verlag.
Watson, Wilfred G.E. – Wyatt, Nicolas (eds.) 1999. Handbook of Ugaritic Studies. Handbuch der Orientalistik, I, 39. Leiden – Boston – Köln, Brill.


 

Szakirodalmi útmutató a héber nyelvhez

A héber nyelv szakirodalma olyan bőséges és szerteágazó, hogy jelen útmutatóban csak egy igen szűk válogatást tudunk adni. A válogatásba csak angol, német és magyar nyelvű munkákat vettünk fel. További szakirodalomról tájákozódhatnak: Waldman 1989 (rendkívül alaposan felöleli a héber nyelvtörténettel kapcsolatos valamennyi területet), valamint Mark S. Smith 2004, BiblicalStudies.org

Nyelvtani leírások

Mértékadó leíró nyelvtani munkák a klasszikus héber nyelvhez Wilhelm Gesenius nyelvtana, pontosabban annak átdolgozott változatai (1910 és 1991), illetve Joüon – Muraoka 1993. Bár az előbb említettek is tartalmaznak a fonetika és a morfológia mellett szintaxist is, ez utóbbi terület alapvető referenciamunkája Waltke – O’Connor 1990. Bibliai héber nyelvkönyvek közül felsőoktatásban, ezen belül is a filológusképzésben jól használhatóak (kellően alaposak és tankönyvként is jól felépítettek): Weingreen 1985, Seow 1995, Jenni 1981, Lambdin 2003. A magyar nyelvű – alapvetően a hittudományi felsőoktatás használatára szánt – tankönyvekről és segédletekről áttekintést ad Strbik 1999; ezek közül jelenleg is használatban van Tóth Kálmán 1980, Karasszon Dezső fordítási gyakorlatokat tartalmazó füzete (1994) és Szabó Mária 1994, ami az utóbbi idők legigényesebb magyar nyelvű héber nyelvtana.

A modern héber nyelv megismeréséhez nagyon hasznos Glinert 1994 nyelvtani összefoglalója, a nyelvtanuláshoz pedig több, Izraelben kidolgozott tankönyvcsalád is kínálkozik. Az ezek közül a magyar átdolgozásban is megjelent Lipschitz – Yakubovski 1990 mára már elavult, helyette a jeruzsálemi Héber Egyetem kezdők számára készült tankönyveit ajánljuk: Ivrit min-ha-hathala I-II. (2000-2001). (Kedvcsinálónak az ingyenes Online Hebrew Tutorial-t is megteszi.) Speciális igényt elégít ki Muraoka 1982, aki biztos klasszikus héber alapokra építve, a bibliatudomány és judaisztika modern héber (ivrit) nyelvű szakirodalmának olvasására készít fel.

Schwarzwald 2001 a Lincom Europa egyes nyelveket leíró sorozatának a modern héberről szóló kötete: a nyelvtan valamennyi fejezetét tömören tárgyalja a héber betűket nem ismerő nyelvész által olvasható formában, majd glosszázott példaszöveg és részletes bibliográfia zárja a kiadványt.

A héber nyelvtörténet áttekintéséhez alapos összefoglaló munkák Kutscher 1982, illetve Saenz-Badillos 1993, de a Biblián kívüli nagyobb ókori héber korpuszok nyelvének tanulmányozásához külön nyelvészeti bemutatások is rendelkezésünkre állnak:

Gogel 1998 – feliratok
Qimron 1986 – Holt-tengeri tekercsek
Muraoka 1997 – Holt-tengeri tekercsek és Ben Szira
Segal 1927 és Pérez Fernández 1997 – misnai héber (utóbbi tankönyv jellegű)
Ben-Hayyim 2000 – szamaritánus héber

Bodine 1992 szerzői a nyelvészet területeit veszik sorra (fonológia, morfológia, szintaxis, szemantika, diskurzusanalízis, történeti nyelvészet, írásrendszerek), és valamennyi területen egy-két jelenséget elemeznek a bibliai héberben, mind strukturalista, mind pedig generatív nyelvészeti szempontból.

A generatív paradigma vezető nyelvészei közül sokan foglalkoztak a héberrel. Noam Chomsky szakdolgozata (1951/1979) a modern héber morfofonológiáját tárgyalja, és a későbbi generatív fonológia korai próbálkozásának tekinthető. A bibliai héber fonológiáját hagyományos generatív eszköztárral – a modern nyelvészetben kevésbé járatos olvasó számára is érthető formában – például Malone (1993) dolgozza ki. Manapság az általános nyelvészeti kutatások gyakran építenek héber nyelvi példákra (lásd például a HPSG-keretben írt szintaxis-cikkeket, a differential object marking jelenségét tárgyaló cikkeket, vagy az „opacitás” problémáját az Optimalitáselméletben).

Szótárak

A héber Biblia tanulásához használható, napjaink tudományos igényeit kielégítő szótár magyar nyelven nincsen, ezért a következők munkákat javasolhatjuk: Brown – Driver – Briggs 1906 és Koeler – Baumgartner 1995, illetve a még csak készülőfélben levő David Clines szerkesztette szótárat (Clines 1993), amely a Biblia mellett a klasszikus héber (i. sz. 2. századig) más forrásait számba veszi, így a feliratok és a Holt-tengeri tekercsek tanulmányozásához is alkalmas.

A rabbinikus irodalom klasszikusnak számító szótára Jastrow 1903, amely – mint a rabbinikus irodalom maga is – héber és arámi elemeket egyaránt tartalmaz.

A modern héber (ivrit) nyelvhez Radácsy László szerkesztésében az elmúlt években kiadott héber–magyar / magyar–héber szótár csak bizonyos fenntartásokkal használható, számos pontatlanságot tartalmaz. Talán a Szalai Anna vezetésével Izraelben készülő új szótár megjelenése majd betölti ezt a hiányt. Addig javasolhatjuk héber-angol / angol-héber szótárak használatát pl. Alcalay 1996, illetve az interneten elérhető Morfix szótárat. A legelterjedtebb és legmegbízhatóbb héber egynyelvű szótár a számos kiadásban és változatban megjelent Avraham Even-Sosan által szerkesztett szótár, legfrissebb kiadása: Even-Sosan 2004.

Szövegkiadások

Jelen munka keretében csak a nagyobb ókori héber korpuszok mértékadó, vagy ha – van olyan – elfogadott tudományos kiadását tudjuk megemlíteni. A héber Biblia tudományos kiadása, amit világszerte a felsőoktatásban is használnak: Biblia Hebraica Stuttgartensia (BHS). A Holt-tengeri tekercsek egységes szövegkiadási sorozata:: Discoveries in the Judean Desert (DJD), 2002-ben jelent meg a 39. kötet. Az ókori héber feliratok mértékadó kiadása: Davies 1991. A Toszefta kéziratokat összevető kritikai kiadását Saul Lieberman készítette el (1962-1988). A Misna elterjedt, oktatásban jól használható kiadása Hanokh Albeck kommentárjával (1978-1983) jelent meg. Sem a jeruzsálemi, sem a babiloni Talmudnak nem készült még kritikai kiadása. (A Henkind Talmud Text Databank digitális adatbázis tartalmaz Talmud kéziratokat, Geniza töredékek és első kiadások szövegét.) Kezdő tanulóknak segítséget jelenthet nem a hagyományos kiadások valamelyikét használni, hanem az Adin Steinzaltz szerkesztésében megjelenőt (1982-, még nem teljes sorozat).

Az alapszövegek több internetes oldalon is szabadon elérhetők pl. Snunit ( héber Biblia, Misna, Toszefta, két Talmud és Misne Tora). A digitalizált szövegek legteljesebb gyűjteménye a Bar Ilan’s Judaic Library CD-n, ez az ókori nagy korpuszok mellett, magába foglal Biblai- és Talmud-kommentárokat, a Zohart, halakhikus és minhag-irodalomat, Maimonides munkáit, a Sulhan Arukhot és kommentárjait, valamint a rabbinikus döntvényirodalom hatalmas gyűjteményét.

Antológiák

A héber irodalom különböző korszakairól és műfajairól magyar fordításban képet kaphatunk az alábbi művek segítségével:

Frisch 1906, ill. Scheiber 1997 – átfogó zsidó irodalomtörténeti válogatások ókortól a 18. század végéig
Patai 1918 és Jáoz-Keszt 1992 – régi és újabb héber költészetről ad körképet
Fröhlich 1998 és Komoróczy 1998 – qumráni szövegek magyarul
Kőszeghy, 2003 – fogság előtti héber feliratok
Szabolcsi 1942 és Molnár 1989 – a Talmud- és midrás-irodalomból mutat be szemelvényeket
Spitzer – Komoróczy 2003 – Magyarországra vonatkozó középkori héber szövegeket (főképp responsumokat és krónikákat) tesz közzé

Sorozatok, szakfolyóiratok

A legrangosabb szakfolyóiratok a héber nyelv, a héber Biblia, illetve egyéb héber/zsidó irodalom témakörében a következők:

Biblica (Pontifical Biblical Intitute, Rome)
Biblical Archaeologist (=BA) 1998-tól Near Eastern Archaeology (=NEA) címen (American Schools of Oriental Research)
Hebrew Union College Annual (=HUCA, Hebrew Union College, Cincinnati)
Jewish Quaterly Review (=JQR, Center for Advanced Judaic Studies, University of Pennsylvania)
Journal for the Study of the Old Testament (=JSOT, 
Journal of Biblical Literature (=JBL, The Society of Biblical Literature folyóirata)
Journal of Jewish Studies (=JJS, Oxford Center for Hebrew and Jewish Studies)
Journal of Near Eastern Studies (=JNES, The University of Chicago, Chicago)
Journal of Semitic Studies (=JSS, University of Manchester))
Prooftexts. A Journal of Jewish Literary History (The Johns Hopkins University Press)
Vetus Testamentum (=VT, International Organization for the Study of the Old Testament)
Zeitschrift für die Alttestamentliche Wissenschaft (=ZAW, Walter de Gruyter Verlag)

További a témához kapcsolódó folyóiratok, köztük sok teljes terjedelemben elérhető (full text online).

A kiadói sorozatok terén jó tájékozódási lehetőség a hebraisztikai és judaisztikai témában sokat publikáló kiadók honlapjainak gyűjteménye az iTanakh oldalán. Külön is említésre érdemes két supplementum sorozat: a leideni Brill kiadó által gondozott Supplements to Vetus Testamentum és a Sheffield Academic Press kiadásában megjelenő JSOT Supplement Series. Nagy hagyományúak a Society of Biblical Literature disszertáció és monográfia sorozatai, de több új sorozatot is ad közzé a társaság. Az Ugarit-Verlag Alter Orient und Altes Testament (=AOAT) sorozatában szintén sok a témánk szempontjából releváns kötet jelent meg.

Internetes honlapok

A hatalmas kínálatból néhány olyan linkgyűjteményt emelünk ki, amelyeket egyetemi oktatók állítottak össze, és gyűjtésük kifejezetten a felsőoktatás és tudományos kutatás céljait szolgálja, a héber nyelvet és a héber Bibliát állítva a középpontba:

RAMBI (http://jnul.huji.ac.il/rambi/): hebraisztikai témájú cikkek legnagyobb kereshető bibliográfiája.
iTanakh: Resources for Academic Study (Christopher Heard, Pepperdine University).
Reinhard G. Lehmann (Johannes Gutenberg Universität Mainz) annotált linkgyűjteménye az észak-nyugati sémi nyelvekhez, ezen belül hangsúlyosan a klasszikus héberhez.
Assisting to Your Learn: Ehud Ben Zvi (University of Alberta) által összeállított linkgyűjtemény öt nagy témakörbe rendezve (ókori Kelet, héber Biblia, második templom kora, judaizmus, világ vallásai).
Codex: Resources for Biblical Studies (Tyler F. Williams, Taylor University College).
Old Testament Gateway
Továbbá, mint minden az ókori Kelethez kapcsolódó nyelv és kultúra vonatkozásában, a héber esetében is sok hasznos anyagot és segédletet lehet elérni az ABZU portálon keresztül.

Magyarországi kutatóhelyek és felsőoktatás

Bibliai héber nyelvoktatás szinte minden teológiai / hittudományi felsőoktatási intézményben folyik. Ezek közül ki kell emelni az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemet (ORZSE), amelynek több szakán is mind a klasszikus, mind a modern héber oktatása az alapvető tantárgyak közé tartozik. Bölcsész (filológiai) képzésként két intézményben található meg: ELTE BTK és PPKE BTK Keleti nyelvek és kultúrák alapszak hebraisztika szakirány keretében. Doktori képzés: ELTE BTK Történettudományi Doktori Iskola, Hebraisztika-Judaisztika program; KGRE Hittudományi Doktori Iskola, ORZSE Zsidó Vallástudományi Doktori Iskola. Önálló szervezeti keretben működő kutatóhelyek MTA Judaisztikai Kutatóközpont, ORZSE-MTA Kutatócsoport, PRTA Simeon Kutatóintézet.

 

Bibliográfia

Albeck, Hanokh 1978-1983. Sisa szidré misna, I-VI. Jerusalem-Tel Aviv, Moszad Bialik – Dvir (első kiadás: 1956-1959).
Alcalay, Reuben 1996. The Complete Hebrew-English Dictionary. / The Complete English-Hebrew Dictionary I-II. New York –Tel Aviv, Chemed Books – Yedioth Ahronoth.
Ben-Hayyim, Zeev 2000. A Grammar of Sammaritan Hebrew. Jerusalem – Winona Lake, Magnes Press – Eisenbrauns.
Biblia Hebraica Stuttgartensia. 1967-1977. K. Elliger –W. Rudolph irányításával, Stuttgart, Deutsche Bibelgesellschaft. (Több újabb kiadás.)
Bodine, Walter R. (ed.) 1992. Linguistics and Biblical Hebrew. Winona Lake, Indiana, Eisenbrauns.
Brown, F. – Driver, S. R. – Briggs, Ch. A. 1906. A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament. Boston, Houghton (több utánnyomás).
Chayat, S.– Israeli, S. – Kobliner, H. 2001. Ivrit min ha-hathala / Hebrew from Scratch, I-II. Jerusalem, Akademon.
Chomsky, Noam 1951/1979. Morphophonemics of Modern Hebrew. Outstanding Dissertations in Linguistics 12. New York – London, Garland Publishing, Inc. (A revision of the author's thesis (MA), University of Pennsylvania, 1951.)
Clines, David J. A. 1993-. The Dictionary of Classical Hebrew. Sheffield: Sheffield Academic Press. (Jelenleg 5 kötet van kész a nun-ig.)
Davies, G. 1991. Ancient Hebrew Inscriptions. Corpus and Concordance. Cambridge, Cambridge UP.
Discoveries in the Judean Desert 1955– .Oxford, Clarendon.
Even-Sosan, Avraham, ed.  2004. Milon Even Sosan. I-VI. Jerusalem, Magnes Press (számos korábbi kiadás, illetve rövidített változatok).
Frisch Ármin 1906. Szemelvények a Biblia utáni zsidó irodalomból. Budapest, Pallas. (Reprint: Budapest, 1993, Auktor Könyvkiadó.)
Fröhlich Ida 1998. A qumráni szövegek magyarul. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem /Studia Orientalia, 1./.
Gesenius, W. – Kautzsch, E. – Bergsträsser, G. 1991. Hebräische Grammatik. Hildesheim, Olms (a 28., javított kiad. 6. utánnyomása) .
Gesenius, W. – Kautzsch, E. – Cowley, A. E. 1910. Gesenius’ Hebrew Grammar. Oxford, Clarendon.
Gogel, S. L. 1998. A Grammar of Epigraphic Hebrew. Atlanta, Scholars Press.
Jáoz-Keszt, Itámár 1992. Dávid tornya – Modern héber költők. Budapest, Belvárosi könyvkiadó.
Jastrow, Marcus 1903. A Dictionary of the Targumim, the Talmud Babli and Yerushalmi, and the Midraschic Literature. Vol I-II., London – New York, Luzac – Putman; újabb reprintek: New York: Pardes, 1950; Jerusalem: Horev, é.n.
Jenni, Ernst 1981. Lehrbuch der hebräischen Sprache des Alten Testament. Basel – Frankfurt a.M., Helbing – Lichtenhahn.
Joüon, P. – Muraoka, T. 1993. A Grammar of Biblical Hebrew. Roma, Pontificio Instituto Biblico.
Karasszon Dezső 1994. Héber gyakorlókönyv és bibliai arámi nyelvtan. Budapest, Református Teológiai Akadémia (első kiadás: 1983).
Kardos László é. n. Héber költők antológiája. Budapest, Farkas Lajos.
Koehler, L. – Baumgartner, W. 1995. Hebräisches und Aramäisches Lexikon zum Alten Testament, I-II. Leiden – New York, Brill (első megjelenés: 1967).
Komoróczy Géza 1998. Kiáltó szó a pusztában. Budapest, Osiris.
Kőszeghy, Miklós 2003. Cseréplevelek. Héber feliratok a fogság előtti Palesztinából. Budapest, Új Mandátum Kiadó /Kréné, 2/.
Kutscher, E. Y. 1982. A History of the Hebrew Language. Jerusalem – Leiden, The Magness Press – E. J. Brill.
Lambdin, Thomas O. 2003. Introduction to Biblical Hebrew. London, Darton – Longman and Todd (első kiadás: 1971).
Lieberman, Saul 1962–1988. The Tosefta. According to Codex Vienna with Variants. New York:The Jewish Theological Seminary of America.
Lifschitz, Arieh – Yakubovski, Sara / Raj Tamás, átdolg. 1990-1991. Héber (ivrit) nyelvkönyv. A mai Izrael nyelve kezdőknek I-II. Budapest, Makkabi.
Malone, Joseph L. 1993. Tiberian Hebrew Phonology. Winona Lake, Indiana, Eisenbrauns.
Molnár Ernő, szerk., ford. 1989. A Talmud könyvei. Budapest, IKVA Könyvkiadó. (Eredeti: Budapest, 1921-23, Korin Testvérek.)
Muraoka, T. 1982. Modern Hebrew for Biblical Scholars. An Annoted Chrestomathy with an Outline Grammar. Sheffield, JSOT Press.
Patai József 1910-1918. Héber költők. I-V. kötet, Budapest,  k.n. (2. kiadás: Budapest, é. n., Múlt és Jövő).
Pérez Fernández, Miguel 1997. An Introductory Grammar of Rabbinic Hebrew. Leiden – New York – Köln, Brill.
Qimron, E. 1986. The Hebrew of Dead Sea Scrolls. Atlanta, Scholars Press.
Rabin, C. 1973. A Short History of the Hebrew Language. Jerusalem, Orot.
Radácsy László / Raj Tamás, bev. 2003. Magya -héber nagyszótár. Budapest, Akadémiai – Makkabi Kiadó.
Radácsy László / Raj Tamás, bev. É.n. Héber- magyar nagyszótár. Budapest, Akadémiai – Makkabi Kiadó.
Sáenz-Badillos, A. 1993. A History of the Hebrew Language. Cambridge, Cambridge UP.
Schwarzwald, Ora R. 2001. Modern Hebrew. Languages of the World/Materials, 127. München, Lincom Europa.
Scheiber Sándor, szerk. 1997. A feliratoktól a felvilágosodásig. Zsidó irodalomtörténeti olvasmányok. New York – Budapest – Jeruzsálem, Múlt és Jövő.
Segal, M. H. 1927. A Grammar of Mishnaic Hebrew. Oxford, Clarendon. (számos utánnyomás).
Seow, C. L. 1995 A Grammar for Biblical Hebrew. Nashville, Abingdon Press. Revised edition. (Az eredeti kiadás sok hibát tartalmazott, amit ez a kiadás már javít.)
Spitzer, Shlomo J. – Komoróczy Géza, 2003. Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport – Osiris. /Hungaria Judaica, 16./
Steinsaltz, Adin 1982-. Talmud bavli. Jerusalem, The Israel Intitute for Talmudic Publications.
Strbik Andrea, Héber nyelvtanok Magyarországon. A Magyarországon kiadott, magyar szerzők által írt vagy magyar nyelvű héber nyelvtanok bibliográfiája (1635-1995). Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport – Osiris Kiadó /Hungaria Judaica, 10/.
Szabó Mária 1994. Bevezetés a bibliai héber nyelvbe. Szeged.
Szabolcsi Lajos 1942. Gyöngyszemek a Talmudból és a Midrásból. Budapest, IMIT.
Waldman, Nahum M.1989. The Recent Study of Hebrew: A Survey of the Literature with Selected Bibliography. Cincinnati – Winona Lake, IN, Hebrew Union College Press – Eisenbrauns / Bibliographica Judaica, 10/.
Weingreen, Jacob 1985. A Practical Grammar for Classical Hebrew. Oxford, Clarendon (első kiadás: 1959).

 


 

Szakirodalmi útmutató az arámi nyelvhez

Nyelvtani leírások

Az arámi nyelvvel való ismerkedéshez bevezető olvasmányként két rövid nyelvtörténeti és nyelvészeti áttekintést adó munkát ajánlunk: Kutcher 1977 és Beyer 1984 (utóbbi németül, ugyanez angolul: Beyer 1986).

Bármely arámi dialaektus, illetve annak szöveganyagának megismerését is tűzi célul maga elé egy érdeklődő, a tényleges nyelvtanulást minden esetben a biblai arámival ajánlatos kezdeni, és innen továbblépni a kívánt irányba. A bibliai arámi tanulásához legpraktikusabb Greenspahn 1999 nyelvtana, amely tankönyv jelleggel épül fel, és az Ószövetség arámi részeinek feldolgozása mellett egy-egy leckében kitekint a feliratok, az elephantinei papiruszok, a Holt-tengeri tekercsek, továbbá a midrás-irodalom és a Targumok arámi nyelvhasználatára is. Szintén oktatási célból készült Rosenthal 1961 tömör és jól áttekinthető bibliai arámi nyelvtana. Magyar nyelven Karasszon Dezső készített egy rövid összefoglalót: Karasszon 1994.

Az említett továbblépést – az egyes nyelvtörténeti korszakokban és forráscsoportokban való elmélyülést – szolgálják az alábbi tudományos igényű nyelvtani leírások. Az egyes kötetek mellett feltüntettük, hogy melyik korszak és forráscsoport tanulmányozásához íródtak.

Segert 1975 – bibliai és birodalmi arámi, korai feliratok; chrestomathiával
Degen 1969 – i. e. 10-8. sz.-i feliratok
Hug 1993 – i. e. 7-6 sz.-i szövegek
Folmer, 1995 – Birodalmi arámi: az Akhaimenida dinasztia időszaka
Muraoka – Porten 1998, 20032 – óarámi az egyiptomi dokumentumokban
Dalman 1960 – palesztinai zsidó arámi
Stevenson 19872 – palesztinai zsidó arámi
Golomb 1985 – galileai Targumok
Epstein 1960 – babilóni Talmud
Macuch 1982 – szamaritánus
Muraoka 1997 – szír; chrestomathiával
Macuch 1965 – mandeus
Khan 1999 – modern arámi

A babilóni Talmud arámi nyelvének tanulásához ajánlható a régebbi munkákból Margolis 1910 nyelvtana, ami chrestomathiát és szószedetet is tartalmaz, illetve az újabbak közül nem klasszikus nyelvtanok, de hasznos segédletek Marcus 1981 és Frank 1992 munkái.

Szótárak

Az arámi nyelvnek nem készült még minden korszakát és szöveganyagát átfogó, összefoglaló szótára. Ennek létrehozását tűzte ki célul a Hebrew Union College (Cincinnati) vezetésével működő Comprehensive Aramaic Lexicon Project (CAL).

A Biblia arámi szakaszainak szókincsét a mértékadó bibliai héber szótárak rendszerint tartalmazzák függelékben, így például: Brown – Driver – Briggs (BDB), 1906. vagy Koehler – Baumgartner 1967. Ennek a szöveganyagnak külön szótára: Vogt 1971.

Klasszikusnak számít Jastrow 1903 szótára, ez a Targumok, a két Talmud és a midrás-irodalom szókincsét dolgozza fel, vagyis héber és arámi elemeket egyaránt tartalmaz, sok példával. Ez a szótár interneten is elérhető.

Michael Sokoloff szótár-sorozata (részben már a CAL Project keretében) feldolgozza a judeai arámi (i. e. 165 – i. sz. 200), a palesztinai zsidó arámi (i. sz. 3. sz-tól az arab hódításig)  és a babilóniai zsidó arámi (i. sz. 3-11. sz.) és szöveganyagait. További kisebb korpuszokat felölelő szótárak: Hoftijzer-Jongeling 1995 a feliratokhoz, Tal 2000 a szamaritánus dialektushoz.

 

Szövegkiadások

Kifejezetten oktatási célra készült és egyéni tanuláshoz is jól használható a Franz Rosenthal szerkesztésében megjelent szövegyűjtemény (Rosenthal, 1967), amely 13 egységben mutatja be az arámi nyelv különféle korszakait és dialektusait: óarámi feliratok, birodalmi arámi, bibliai arámi, nabateus, palesztinai zsidó arámi, szamaritánus, palesztinai szír, szír, babilóniai talmudi arámi, mandeus, malulai dialektus, keleti új-szír (ajszori), nyugati új-szír (turójo). A szöveggyűjtemény mindkét kötete két részből áll: a szövegekből, illetve az egyes fejezetekhez tartozó szószedetekből (angol nyelvű).

Mértékadó tudományos szövegkiadásokat szintén az egyes nagyobb szövegcsoportokhoz kapcsolva említhetünk:

óarámi feliratok: Donner – Röllig 1971
ó- és birodalmi arámi feliratok: Schwiderski 2004
Biblia: Biblia Hebraica Stuttgartensia (BHS)
egyiptomi (köztük elephantinei) szövegek: Porten – Yardeni 1986-1999 (TADAE)
Holt-tengeri leletek szövegkiadás-sorozata: Discoveries in the Judean Desert (DJD)
Targumok: Sperber 1959-1973, Diez-Macho 1968-1979

Antológiák

Rodriques Pereira 1997: válogatás az arámi költészetből, verselemzésekkel
Az Ókori Keleti Történeti Chrestomathia (Harmatta 2003) tartalmaz néhány történeti jellegű szöveget magyar fordításban.

Sorozatok, szakfolyóiratok

A bibliai nyelvészetet, filológiát, régészetet középpontba állító szakfolyóiratokban rendszeresen látnak napvilágot arámi nyelvre, szöveganyagra vonatkozó cikkek. Ezekről részleteket lásd a héber nyelv szakirodalmi útmutatójában.

Kifejezetten arámi tárgyú folyóirat a Journal for Aramaic Bible (1999-2001) (Sheffield Academic Press), illetve ennek utódja az Aramaic Studies (=AS) (2003-) (SAGE Publications)

Arámi témákat is közlő további folyóiratok:

ARAM (ARAM Society for Syro-Mesopotamian Studies, Oxford)
Hugoye: Journal of Syriac Studies (Beth Mardutho: The Syriac Computing Institute)
Journal of Near Eastern Studies (=JNES) (The University of Chicago)
Journal of Semitic Studies (=JSS) (Oxford University Press)
Orientalische Literaturzeitung (= OLz) (Akademie Verlag, Berlin)

Az arámi tárgyú köteteket is megjelentető sorozatokból itt kettőt emelünk ki: a leideni Brill kiadó által gondozott Handbuch der Orientalistik (=HdO) I. Abt. (Der Nahe und der mittlere Osten) részét és a Harrassowitz Verlag Semitica Viva sorozatát, melynek számos kötete foglalkozik modern arámi dialektusokkal.

Internetes honlapok

A Hebrew Union College (Cincinnati) által vezetett Comprehensive Aramaic Lexicon Project (CAL) honlapján található internetes szótár, szövegadatbázis, bibliográfia stb, és innen elérhetők további az arámi, illetve a szír nyelvvel és irodalommal kapcsolatos honlapok.

Arámi témákhoz is hasznos anyagok érhetők el az ETANA ABZU portálon keresztül (University of Chicago, Oriental Institute).

International Organization for Targumic Studies – Targum-kutatás, Newsletter of Targumic and Cognate Studies (NTCS) közzétevője.

Magyarországi kutatóhelyek és felsőoktatás

Magyarországon az arámi stúdiumokat első helyen kezelő kutatóhely nincs, de arámi nyelvoktatás és szövegolvasás a héber ill. a bibliai tanulmányok kiegészítéseként több felsőoktatási intézmény tanrendjében is megtalálható: ELTE BTK Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék, PPKE BTK Hebraisztika Tanszék, KGRE Hittudományi Kar Ószövetségi Tudományok Tanszéke, valamint ORZSE rabbiképző és judaisztika tanár szakjain.

Bibliográfia

Beattie, D. R. G. – McNamara, M. J. Eds. 1994. The Aramaic Bible. Targums in their Historical Context. Sheffield, Sheffield Academic Press. /Journal for the Study of the Old Testament, Supplement Series, 166/.
Beyer, Klaus 1984. Die aramäische Texte vom Toten Meer. Göttingen, Vandenhoeck – Ruprecht, 23-76. p.
Beyer, Klaus 1986. The Aramaic Language, its Distribution and Subdivisions. Göttingen, Vandenhoeck –Ruprecht.
Biblia Hebraica Stuttgartensia. 1967-1977. K. Elliger –W. Rudolph irányításával, Stuttgart, Deutsche Bibelgesellschaft. (Több újabb kiadás.)
Brown, F. – Driver, S. R. – Briggs, Ch. A. 1906. A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament. Boston, Houghton (több utánnyomás).
Dalman, Gustaf 1960. Grammatik des jüdisch-palästinischen Aramäisch. [Az 1927-es második kiadás utánnyomása]. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Degen, Rainer 1969. Altaramäische Grammatik der Inschriften des 10-8. Jahrhundert v. Chr. Wiesbaden, Deutsche Morgenländische Gesellschaft – Kommissionsverlag Franz Steiner GmbH.
Diez-Macho, A. 1968-1979. Neophyti 1. Targum Palestienense MS de la Biblioteca Vaticana. Madrid – Barcelona, Consejo Superior de Investigaciones Científicas.
Donner, H. – Röllig, W. 1971. Kanaanäische und aramäische Inschriften, I-III. Wiesbaden, Harrasowitz.
Driver, G. R. 1954. Aramaic Documents of the Fifth Century BC. Oxford, Clarendon.
Epstein, J. N. 1960. A Grammar of Babylonian Aramaic. Jerusalem -Tel-Aviv, Magnes Press – Dvir (héberül).
Fitzmyer, Joseph A. 1979. A Wandering Aramean. Collected Aramaic Essays. Missoula, Scholars Press.
Fitzmyer, Joseph A. – Kaufman, Stephen A. 1992. An Aramaic Bibliography, Part I.: Old, Official, and Biblical Aramaic. Baltimore – London, The Johns Hopkins University Press. /Publications of The Comprehensive Aramaic Lexicon Project./
Folmer, M. L. 1995. The Aramaic Language in the Achaemenid Period. A Study in Linguistic Variation. Leuven, Peeters /Orientalia Lovaniensia Analecta, 68/.
Frank, Yitzhak 1975. Grammar for Gemara. An Introduction for Babylonian Aramaic. Jerusalem, Ariel.
Golomb, David M. 1985. A Grammar of Targum Neofiti. Chico, CA, Scholar Press /Harvard Semitic Monographs, 34/.
Greenspahn, Frederick E. 1999. An Introduction to Aramaic. Atlanta, Scholars Press /Resources for Biblical Study, 38/.
Harmatta, János, szerk. 2003. Ókori Keleti Történeti Chrestomathia. 2., jav. és bőv. kiad. Budapest, Osiris Kiadó. /Osiris Tankönyvek./
Hillers, Delbert R.– Cussini, Eleonora 1996. Palmyrene Aramaic Texts. Baltimore – London, Johns Hopkins University Press. /Publications of The Comprehensive Aramaic Lexicon Project./
Hoftijzer, J.-Jongeling, K. 1995. Dictionary of the North-West Semitic Inscription. 2 vols. Leiden – New York – Cologne, Brill. / Handbuch der Orientalistik, 21, 1-2./
Hug, Volker 1993. Altarämaische Grammatik der Texte des 7. und 6. jh.s v.Chr. Heidelberg, Hedeilberg Orientverlag /Heidelberg Studien zum alten Orient, 4/.
Jastrow, Marcus 1903. A Dictionary of the Targumim, the Talmud Babli and Yerushalmi, and the Midraschic Literature. Vol I-II., London – New York, Luzac – Putman; újabb reprintek: New York: Pardes, 1950; Jerusalem: Horev, é.n.
Karasszon Dezső 1994. Héber gyakorlókönyv és bibliai arámi nyelvtan. Budapest, Református Teológiai Akadémia (első kiadás: 1983).
Khan, Geoffrey 1999. A Grammar of Neo-Aramaic: The Dialect of Jews of Arbel. Leiden -Boston-Köln: Brill /Handbuch der Orientalistik, 1,47/.
Koehler, L. – Baumgartner, W. 1967. Hebräisches und Aramäisches Lexikon zum Alten Testament, I-II. Leiden, Brill (utánnyomás: Leiden-New York: Brill, 1995).
Kutscher, E. Y. 1977. Hebrew and Aramaic Studies. Jerusalem, Magnes Press. 90-155. p.
Macuch, R. 1982. Grammatik des samaritanischen Aramäisch. Berlin – New York, Walter de Gruyter /Studia Samaritana, 4/.
Marcus, David 1981. A Mannual of Babylonian Jewish Aramaic. Lanham – New York – London, University Press of America.
Margolis, Max. L. 1910. Lehrbuch der aramäischen Sprache des babylonischen Talmuds. München, C. H. Beck /Clavis Linguarum Semiticarum/.
Muraoka, Takamitsu 1997. Classical Syriac: a basic grammar with a chrestomathy [with a select bibliography compiled by S. P. Brock]. Wiesbaden, Harrassowitz. Porta linguarum orientalium, neue Serie, 19.
Muraoka, Takamitsu – Porten, Bezalel 20032. A grammar of Egyptian Aramaic. Leiden, Brill.
Porten, B. – Yardeni, A. 1986-1999. Textbook of Aramaic Documents from Ancient Egypt. Vol. I-IV. Jerusalem, Hebrew University.
Rodriques Pereira, A. S. 1997. Studies in Aramaic Poetry (c. 100 B.C.E. – c. 600 C.E.) Selected Jewish, Christian, and Samaritan Poems. Assen, Van Gorcum /Studia Semitica Neerlandica, 34/.
Rosenthal, Franz 1961. A Grammar of Biblical Aramaic. Wiesbaden, Harrassowitz /Porta Linguarum Orientalium, V./ Újabb kiadások: 1974, 1995.
Rosenthal, Franz, ed. 1967. An Aramaic Handbook. I/1-2., II./1-2. Wiesbaden, Otto Harrassowitz /Porta Linguarum Orientalium, X/.
Schwiderski, Dirk 2004. Die alt- und reichsarämische Inschriften / The Old and Imperial Aramaic Insricptions. Bd. 2. Berlin – New York, Walter de Gruyter.
Segert, Stanislav 1975. Altaramäische Grammatik mit Bibliographie, Chrestomathie und Glossar.Leipzig, VEB Verlag Encyklopädie.
Sokoloff, Michael 2002. A Dictionary of Jewish Babylonian Aramaic of the Talmudic and Geonic Periods. Bar Ilan University Press, Ramat-Gan, Israel – The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London. /Publications of The Comprehensive AramaicLexiconProject/.
Sokoloff, Michael 20022. A Dictionary of Jewish Palestinian Aramaic of the Byzantine Period. Bar Ilan University Press, Ramat-Gan, Israel – The Johns Hopkins University Press, Baltimore – London. /Publications of The Comprehensive Aramaic LexiconProject/.
Sokoloff, Michael 2003. A Dictionary of Judean Aramaic.Ramat-Gan, Bar Ilan University Press.
Sperber, Alexander 1959-1973. The Bible in Aramaic Based on Old Manuscripts and Printed Texts. 14. vols. Leiden, Brill.
Stevenson, William Barron 19872. Grammar of Palestinian Jewish Aramaic. Oxford, Clarendon Press.
Tal, Abraham 2000. A Dictionary of Samaritan Aramaic / Milon ha-aramit sel ha-somronim I-II., Leiden – Boston – Köln, Brill /Handbuch der Orientalistik, I, 50/.
Vogt, E. 1971. Lexicon linguae aramaicae veteris testamenti documentis antiquis illustratum. Rome, Pontifical Biblical Institute Press.